Ősi perzsa hűtőházak és légkondicionálás

Yazd, a szélcsapdák városa

Yazd, a qanatok és szélcsapdák városa földrajzilag pontosan Irán középpontjában, több mint 1000 méterrel a tengerszint felett fekszik. Májustól szeptemberig 30 fok feletti a hőmérséklet, sokszor a 40 fokot is meghaladja. A város remekül alkalmazkodott a sivatagi léthez, minden egyes építmény rendelkezik téli és nyári szinttel. Ennek a nehezen elviselhető hőségnek köszönhető az ősi klímaberendezés, a szélcsapda vagy széltorony létrejötte. 

A széltornyot Irán nagyvárosaiban úgy nevezik, "badgir", amelynek jelentése: szélcsapda. Az első történelmi bizonyítékok a széltornyot illetően a Krisztus előtti negyedik évezredig nyúlnak vissza. A széltornyok működési elve zseniálisan egyszerű. Belső légcsatornákra vagy aknákra vannak felosztva függőleges válaszfalakkal tagolva. Az aknák teteje a torony csúcsán végződik, oldaluk kifelé nyitott. Az áramlás a széltorony egyes oldalain két irányba történik egyszerre, felfelé és lefelé is: a szél felőli nyílás lesz a bemeneti és a szélárnyékos nyílás lesz a kimeneti, illetve fordítva. Ezek vezetik el a fülledtséget a ház belső teréből. A levegő sűrűsége csökken a hőmérséklet emelkedésével. A hőmérsékletkülönbség az épület belső és külső részei között nyomáskülönbséget hoz létre, ami légáramlatokat eredményez. A páratartalom növelésének érdekében a légáramot először egy kőből épült vízmedencén vezetik át. Ezután lép be a már párás levegő az épületbe, s szállít hűsítő nedvességet a ház különböző részeibe.

Széltoronnyal párosítva a qanatok hűtésre is szolgálhatnak. Ebben az esetben a bejövő levegő a ház alatti qanatból érkezik. A függőleges aknán keresztül áramló levegő a nyomásváltozás következtében kiszorítja a földalatti járat hűvös levegőjét. A járatból az aknába szívott levegőt útközben lehűti az akna fala, a víz és a légáramlattal mozgó vízpára. A száraz, sivatagi éghajlatokon ez akár 15 fokkal hűvösebb levegőt is eredményezhet a qanatban, mely így hűtőkamraként is üzemel. 

6000 évvel ezelőtt a perzsa mérnökök már képesek voltak „hűtőházakat”, úgynevezett „yakhchalokat” létrehozni. A jeget a közeli hegyekből tömbökben szállították a sivatagba és raktározták el kúp alakú épületekben, melyek közül a nagyobbak akár 5000 m³ havat és jeget is képesek voltak befogadni. A hűtőház általában egy qanat aknanyílására épült rá és a hideg levegő áramlását gyakran széltornyok is segítették. A jeget magánházak és éttermek vásárolták elsősorban a paludeh nevű hagyományos perzsa édesség elkészítéséhez.

Yazd, a sivatagi vízi paradicsom

A sivatagban a településeket vízzel ellátó úgynevezett “qanat” rendszert háromezer éve a perzsák fejlesztették ki máig működő csatornahálózattal, mely napjainkban az UNESCO világörökség részét képezi. Yazd városában a Víz Múzeuma az Amir Chakhmaq téren található egy szép, régi házban, melynek termeiben ezen qanatok működési elvét mutatják be. Az ősi technológiát több sivatagos, vízhiányos régióban is átvették a világban az Emirátusoktól, Omántól Egyiptomon át egészen Spanyolországig.

Irán lakossága a közelmúltig függött a qanatok vizétől, településeik, városaik olyan területeken alakultak ki, ahol lehetséges volt ezek kiépítése. Yazd városához közeledve az út két oldalán óriás vakondtúrásszerű, egymástól szabályos távolságban elhelyezkedő aknákat láthatunk mindenfelé a sivatagban. A qanat függőleges, nyitott kútszerű aknák sorozata, melyeket enyhén lejtő földalatti járatok kötnek össze. A qanat lehetségessé teszi a talajvíz hosszú távolságokra való elszállítását és a párolgás miatti veszteség lecsökkentését. Yazd városában több qanatot is kialakítottak. Vizüket gyűjtőmedencékben tárolták a piac, a főterek és a tehetősebb házak alatt. A magánkézben levő földalatti gyűjtőmedencék elegendő vizet szolgáltattak a házak és gazdasági épületek ellátásához, illetve az öntözéshez. Emellett a qanatban kialakuló légáramlatokat a földalatti nyári szoba hűtésére használják, mely számos régi ház és épület, akár templomnak is szerves része.

Hagyományosan a qanatokat hozzáértő munkások csoportja építi meg, kétkezi munkával. A qanat építésének első, elengedhetetlen lépése egy közeli vízforrás azonosítása. A kútfúrómesterek követik a víz fő folyását és olyan talajvízre utaló jeleket keresnek, mint például hosszú gyökérzetű növények vagy dúsabb vegetáció. Ha a jelek egyértelműek, ásnak egy próbakutat, hogy meghatározzák a talajvízszintet és a vízhozamot, mely alapján eldöntik, megfelelő-e az adott hely a qanat létrehozására.

Míg Irán legtöbb qanatja nem haladja meg az 5 km hosszúságot, Kermán környékén akadnak 70 km körüli aknarendszerek is. A függőleges aknák mélysége 20–200 m között mozog, Horászán területén található a legmélyebb, mely 275 m-re nyúlik a földfelszín alá. A szabályos lyukak, amelyek még mindig szemmel láthatók ezen alagutak felett, szellőzőaknák, melyeket azért fúrtak, hogy kivezessék a földet, a port, és oxigént juttassanak a munkásoknak, akik kézzel, gépi segítség nélkül ásták ki a qanatokat. 

A 103 éves Gholamreza Nabipour, a qanatok egyik utolsó és szinte biztosan legidősebb gondnoka. Az iráni kormány nemzeti kincsként tekint Nabipourra, aki megpróbálja megosztani tudását és tapasztalatát a fiatalabb generációkkal, de sajnos ennek a több ezer éves örökségnek nagyon kétséges a jövője.

Illatos perzsa rózsák

Történészek feltételezik, hogy Perzsiából ered a rózsatermesztés. A fejedelmi virág számos perzsa legendában is szerepel. Maga a virág hamar elterjedt az arabok útján, Spanyolországban már a nyolcadik században ismerték. A rózsafeldolgozás központja evvel szemben még a tizenhetedik században is Perzsia volt.

Teherántól 300 km-re délre, a hegyek között fekszik egy csöppnyi falu, Qaemshahr, a perzsa rózsavízgyártás központja. A város környékén minden csak kő és por, a Nagy Sós-sivatag peremén járunk. Errefelé nincsenek patakok, források, a mégis virágzó oázist a víz a föld alól, a qanat csatornáin keresztül táplálja.

A rózsatermelő parasztok munkája kora hajnalban kezdődik, a szüretelés alatt csak a ki nem nyílt bimbókat hagyják meg a bokrokon. Az asszonyok munka közben sem vetik le a fátylukat. Négyórányi görnyedés után be is fejezik a gyűjtést.

Az itt élő családok legtöbbje rózsavízkészítésből él, a szűk udvarokat elborítják a sziromhalmok, melyeket a szüret után azonnal fel kell dolgozni. Egy 120 literes rézüstbe húsz kilogramm friss rózsaszirmot szórnak. Sok tapasztalat és érzék kell hozzá, hogy pontosan eltalálják a víz helyes arányát, vagy hogy mikor kell kivenni a szirmokat az üstből. A gőz kioldja az illatanyagot a kifőzött szirmokból, ami egy csövön keresztül egy rézkannába jut, amely egy hideg vízzel töltött kádban áll. A gőz fokozatosan lehűl, egy idő után a folyadék letisztul, a felszínén pedig sűrű rózsaolajréteg képződik. Száz kiló rózsasziromból nyolcvan liter rózsavíz és egy gyűszűnyi rózsaolaj keletkezik. A rózsaolaj elsősorban a parfümgyártás alapanyaga, míg a rózsavíz a perzsa konyha egyik fontos szereplője. Az iszlám hagyományok és a forróság miatt máig kedvelt üdítőital a rózsalé. Egy liter jéghideg vízbe tesznek négy-hat evőkanál rózsavizet, cukrot vagy mézet és egy marék beáztatott fekete mustármagot. Isteni a rózsalével ízesített perzsa ostya vagy a paludeh is.

Szöveg és képek: Mison Andrea