Endrei Judit - A mesés Perzsia, körutazás Iránban

Utazni jó! Hányszor írtam már le ezt a rövid kis mondatot. És ez az érzésem, véleményem minden utazással csak tovább erősödik. Nemrégen olvastam Henry Ford véleményét az utazásról: „Az utazás az egyetlen olyan kiadás, ami gazdagabbá tesz.” Hát nincs igaza?

Persze felvetődhet Önben a kérdés, kedves Olvasó, és mégis miért jó utazni? Természetesen vonz a más kultúra, a más emberek, a más szokások, a más tájak és a más ételek. Ráadásul ilyenkor hihetetlenül szabadnak érzem magam, minden nyűgömet, bajomat, munkámat itthon tudom hagyni. Mégis, az első és legfontosabb mozgatórugóm, amikor eldöntöm, hova utazom, az a kíváncsiságom! Igen, ez a tulajdonságom vezérel kicsi gyerekkorom óta, ez terelget végig az életemen, egyéb dolgaimban is, és ez erősödik fel, amikor kiválasztom, hova indulok legközelebb.

Miért választottam Iránt, mi vonzott, hogy útra keljek ebbe az országba? Bevallom, én, aki nagy utazó vagyok, sokáig nem is tudtam, hogy lehet ott turistáskodni. Magam is először az 1000 Utazási Iroda kínálatában fedeztem fel, nem is olyan régen. Az Iránhoz kötődő első emlékeim talán még általános iskolából vannak, amikor a történelem órákon az ókor történetét tanultuk, persze kissé elnagyolva. Később a középiskolában a művészettörténet órákon megcsodáltuk a Perzsa birodalom korából ránk maradt finom rajzolatú domborműveket. Aztán évekkel később Irán sokat szerepelt a hírekben, már javában televízióztam, amikor szinte nem múlt el nap, hogy ne lett volna valami hír az országról, vagy a fővárosáról, Teheránról. 1979-ban egy szemvillanás alatt elsöpörte az iszlám forradalom a nyugatbarát és korrupt Reza Pahlavi sahot és gyönyörű feleségét, majd visszatért az országba Khomeini ajatollah… bár eredetileg nem ez volt a lázadók célja, végül az ajatollah vezette síita klérust juttatták hatalomra és megalakult az Iszlám Köztársaság a maga szigorúságával. Talán ezért sem volt sok-sok éven keresztül a turisták célpontja Irán.

Bevallom, engem leginkább a mesés Perzsia vonzott. Már csak azért is, mert Irán jelenéről és az ott élő emberekről vajmi keveset tudtam. És egyébként is, a „mesés” Perzsia csak a fantáziámban létezett, nem tudtam elképzelni, mit is várok.

De az elindulással várjunk még egy kicsit. Azt hiszem, soha még ilyen gondossággal nem csomagoltam, úgyis mondhatnám, ennyi gondot nem okozott, hogy mit tegyek a bőröndömbe vagy éppen mit ne tegyek. A legfőbb jó tanács az volt, hogy semmiképpen ne vigyek „fertőtlenítőt” magammal. Tudják, amit még az orvos is javasol, ha olyan helyre utazunk, ahol esély van a gyomorfertőzésre. És valljuk be, az egzotikus tájakon bizony megvan ennek a veszélye, éppen ezért ajánlott „fertőtleníteni” egy kis kupicával étkezés előtt. No, nem minden étkezés előtt, csak mondjuk a vacsorát megelőzően. Egy kis pálinka, vodka, esetleg whisky, és valóban csak egy kortyocskát. De Irán szigorú iszlám ország, ez azt is jelenti, szigorúan tilos az alkohol. És mi szigorúan igazodunk is ehhez.

De lám, mit találtam most írás közben: „Az iráni szociális és munkaügyi minisztérium szomorúan jelentette be, hogy a tiltás ellenére tavaly 60 millió liter alkohol fogyott el az iszlám köztársaságban. A kutatást vezető Rusbeh Karduni válságosnak nevezte a folyamatot, ahogy az ivás terjed. Bár az országban vallási okokból az alkohol vásárlását és fogyasztását szigorúan tiltják – aki megszegi a szabályokat, az pénzbüntetést kaphat, a visszaesőket pedig meg is korbácsolják –, a minisztérium legújabb jelentése szerint ezeknek a tiltásoknak nincs sok hatásuk, a feketepiac virágzik.”

A másik nagyon fontos megszívlelendő tanácsot az öltözködés kapcsán kaptuk. Nagyon komolyan kell venni az Iránban érvényes öltözködési szabályok szigorú betartását. A turistákkal sem kivételeznek. Főleg a turista nőknek kell alkalmazkodni, mindenekelőtt a hejab, a fejkendő viselésével, mindenhol, a hotelszobán kívül is, és mindig! A nőknek olyan felsőruhát kell viselniük, ami a derék alá ér, fedi a feneket, még jobb, ha térdig ér. Lehetőleg ne legyen fehér vagy valamilyen rikító színű a blúzunk, ingünk – javasolta előzetesen az idegenvezetőnk. Nos, mire csomagolni kezdtem, ezt én teljesen elfelejtettem, ezért piros és fehér blúzok voltak leginkább velem. Kiderült, a blúzaim többsége éppen csak könyékig ér, a top – mert szeretem a top és ingblúz variációt – pedig többet enged a kebelből láttatni az illendőnél. Szóval megalkuvások sora következett, sok mindent lehet mondani, de hogy a csinos megjelenés közelében sem voltam Iránban, az biztos.

Végül,is ahogy mondani szoktam, ha csak ennyiben kell a helyi szokásokhoz, illemhez, törvényekhez alkalmazkodnom, ezen nem múlhat az utazásom.

Amikor a családom, barátaim megtudták, hova készülünk a húgommal, nem egyszerűen elcsodálkoztak, hanem meghökkentek. Illetve rögtön a féltés hangján szóltak: oda?! De hiszen ez veszélyes! Sok évvel ezelőtt ugyanígy féltettek, próbáltak lebeszélni, amikor Srí Lankára készültem, mert hogy „ott lőnek!”. Természetesen, amikor egy úti célt kiválasztok, az észszerűség határain belül maradok. Tehát háborús övezetbe, vagy olyan helyre, ahol gyakoriak az emberrablások, robbantások, természetesen nem megyek. De valljuk be, nem kell ahhoz távoli országba utazni, hogy az a bizonyos fél tégla a fejünkre essen. No, jó, azért bízom abban, hogy az a „féltégla” még várat magára!

Quatari átszállással érkeztünk meg Iránba, azon belül is Shirazba. Még a repülőgép fedélzetén voltunk, a kiszálláshoz készülődtünk, amikor észrevettem, hogy minden nő feltesz a fejére egy kendőt vagy egy sálat. Mi is követtük a helyiek példáját. És ettől a pillanattól szinte egész utazásunkon a fejünkön is marad, szinte csak éjjel az ágyban vesszük le. Így étkezünk, ami enyhén szólva nem túl kényelmes, a buszon is a fejünkön kellett hordani…no, ott azért le-lecsúsztattuk.

Végre itt vagyunk a mesés Perzsiában! Persze első pillantásra még semmi mesés, hiszen hajnali 3 óra, sötét van. Fáradtan érkezünk, egész éjjel utaztunk, de ennek ellenére tele vagyok izgatott várakozással. Az első benyomás, jé, egy szép nagy Volvo busz vár ránk! De mit is gondoltam? Hogy szamár vontatta kordé visz majd minket?! És ami rögtön feltűnik, így kora hajnalban is, az utcák tiszták, de nagyon! Sehol szemét, de még csak egy apró papír fecnit sem látunk. És ez a megállapítás csak tovább erősödik az út során. Csodaszép idegenvezetőnk, Faride fogad bennünket, aki mindenkinek, a férfi útitársaknak is, ad egy-egy szál vörös rózsát. Meghatóan kedves gesztus! A rózsa mellé kapunk még néhány óra pihenést a szállodában. Gyors szobafoglalás, gyors alvás. Én inkább lemondok a reggeliről is, csak még fél órával többet alhassak. Ébredés után az első dolgom, hogy kilépek a kis erkélyre, ahonnan csak kilátni lehet, be nem. Köröskörül kopár hegyek, szürkés-barna minden. Ragyogóan süt a nap, de nincs elviselhetetlen meleg. Igaz, 1500 m magasságban vagyunk.

Az első napot Shirázban töltjük, a látnivalókon kívül egy kis „alapozást” kapunk a perzsa irodalomból, művészetből, kultúrából.

Itt megállok egy pillanatra, fontos tudni, Irán multikulturális ország, javarészt perzsák élnek itt, azeriekkel, kurdokkal. Tehát lakói nem arabok. Mint ahogy hivatalos nyelve is az újperzsa. Iszlám ország, az irániak többsége a síita vallást vallja magáénak. Már az első napon feltűnt, hogy itt a müezzinek nem olyan erőszakosan vannak jelen, mint Jordániában, Egyiptomban vagy Isztambulban. Kevesebbszer hallani az imára szólító „dallamot”.

Elindulunk felfedezni a várost. Kellemes a klíma, és már a buszból is megállapítjuk, mennyi park, dús növényzet, szép virág van mindenfelé. A parkokban gazdag Shirázt az irániak a költészet, a bor, a rózsák és a szerelem városának tartják.

Első utunk a Rózsaszín mecsethez visz. Nasir-al-Mulk a perzsa neve, a 19. század végén épült.

Ami különlegessé teszi, az ablakok kék-piros színes üvegein áttörő fények. Varázslatos világba lépünk, színpompás ragyogás vesz körül bennünket. Bár működő mecset, szabad fotózkodni, leülni, nézelődni. Ez is egy új tapasztalat lesz itt Iránban, hogy nem kell áhítatos csendben üldögélni, mint a mi európai keresztény templomainkban, itt szabad beszélgetni, senki nem szól ránk, ha kicsit zajosabbak vagyunk. A falakat is színes csempék borítják, a kék az alapszín, de a rózsaszín uralkodik, ezért is nevezik rózsaszín mecsetnek. Villannak a vakuk, kattognak a gépek, pontosabban ma már a legtöbb ember okos telefonnal fényképez. Én ebben igen maradi vagyok, még mindig jobban szeretem öreg kis fényképezőgépemet.

Szadi, a 13. századi perzsa költő mauzóleumához indulunk, de máris kapunk egy kis kóstolót - szó szerint - az iráni gasztronómiából. És ez még sokszor megismétlődik az út során, nagyon figyelmesek idegenvezetőink, szeretnék, ha minél több iráni különlegességet kipróbálnánk, legyen az gyümölcs, keleti édesség. Szóval az első finomság, amit megkóstolunk a „faludeh”, pont olyan, mintha nagyon vékony cérnametéltet leöntenénk valami finom édes szósszal. Persze hogy megkóstolom, de már most elárulom, nálam a pisztáciás, ropogós édességek lettek a nyerők. Később tudom meg, hogy „sohan” a neve, cukor, vaj, liszt, olaj, tojássárgája, rózsavíz, mandula, pisztácia, és egy csipet sáfrány szükségeltetik az elkészítéséhez. Nagyon finom, nehéz abbahagyni a csipegetést.

Szadi mauzóleuma egy nagy park közepén emelkedik. Köröskörül kopár hegyek, a parkban ciprusok, bugenviliák, és mindenféle ismerős és ismeretlen buja növény, virágok között sétálunk. A szökőkutak közül többet már „téliesítettek”. A perzsa kertek az ókor óta híresek, és bár a víz nagy kincs ezen a vidéken, de talán a kopár, sivatagos környezet miatt áldoztak-áldoznak ma is erre.

Idegenvezetőnk, Péter leültet minket egy félreeső helyen, és Szadi, a költő és mesélő verseiből olvas fel nekünk. Meghitt pillanat.

Szadi a verseiben az élet nagy dolgait fogalmazza meg, prózát és verset vegyít, így mond el anekdotát, tanmesét. Humánus hangja ma is népszerűvé teszi a perzsák körében.

„Az ember csak egy test külön tagja mind,
Hisz egy főanyagból van alkotva mind.
A sors hogyha megsérti egyik tagot,
A test mindegyik tagja végigsajog.
Ha más kínja szíved nem indítja meg,
Nem érdemled akkor az ember nevet.”
/Képes Géza fordítása/

Ahogy sétálunk a parkban, olyan érzésem támad, megszűnik az idő, mintha nem is a 21. században lennénk, hanem valahol messze az ókorban. A parkban kis teázó pavilonok, és még csak nem is eldugott helyen, kanapészerű alkalmatosságokat látunk, amiken elfér – akár fekve is – két ember. És ezeken a padokon, keleti kényelemben – lehet, innen a kifejezés – párok üldögélnek, hevernek. Szinte én jövök zavarba, ahogy megpillantom őket, semmi „illetlent” nem csinálnak, de nagyon intim pillanatok ezek, érzékelhetően megszűnt számukra a külvilág, belefeledkeznek egymásba.

Már az első napon megtapasztaljuk az irániak kedvességét. Sokan mosolyognak ránk, megkérdezik, honnan jöttünk. Első alkalommal igencsak meglepődünk, amikor közös fotózásra invitálnak. Váratlanul ér ez a nyitottság. Leggyakrabban fiatal nők szeretnének velünk közös képet. Itt a parkban egy fiatal pár is megkér, hogy fotózzam le őket. A feleség csadort visel. Szép lassan feloldódik bennem az a kis feszültség, ami az utazás előtt még ott rejtőzött. Akarjuk, nem akarjuk, a hírek – amik nem feltétlenül elfogulatlanok –, akaratlanul is hatnak ránk. De szerencsére már az első napon sikerült feloldani az érzést, hogy a helyiek nem ellenségesek velünk, európaiakkal. Sőt, éppen ellenkezőleg, nagyon barátságosak, nyíltszívűek. Ahogy telnek a napok, egyre csak erősödik ez a jó érzés. Mert az, hogy egy bazárban jókedvűek, kedvesek az árusok, mondhatjuk, a világ minden táján ilyenek a kereskedők, hiszen el akarnak adni nekünk valamit. De sok kedves pillanatot őrzünk az iránikról, amikor szívből jött a kedvesség, a gesztus. Például amikor egy idős taxisofőr látta, hogy ott állunk a zebránál, hihetetlen nagy a forgalom, tehát esélyünk sincs, hogy ép bőrrel megússzuk az átkelést, akkor ő megáll, kiszáll, odajön hozzánk és szó szerint leállítja a forgalmat, átvezet minket a túloldalra. Na, ez az igazi kedvesség, figyelmesség.

Sűrű programunk van az első napon – is –, meglátogatjuk Hafiz, a neves középkori perzsa költő sírját is, a Korán után az ő verseit olvassák legtöbben a mai napig is Iránban. Hagyatéka 500 versből áll, csak halála után gyűjtötték össze verseskötetbe.

„Bár oly sok idő eltelt,
A Nap soha nem mondja a Földnek:
Tartozol nekem.
Gondolj bele, mire lehet képes
Egy ilyen szeretet.
Az egész világot bevilágítja.”
(Márton Andrea)

Előfordult már az életében, kedves Olvasó, olyan pillanat, amikor elállt a lélegzete, mert olyan szépet látott? Nos, az első napon a Tükörmecsetbe belépve, egy ilyen pillanatot éltünk át. Előtte vendégül látott minket a mecset „vezetője”, teával, süteménnyel kínált és lehetőség volt egy kis beszélgetésre is, kérdezhettük őt. Természetesen nem akartunk visszaélni az idejével, ezért leginkább az iszlám síita és szunita két ágának hasonlóságáról és különbözőségéről kérdeztük. Kitért a szélsőséges iszlamistákra is, ahogy ő fogalmazott, „ők okozzák a bajt”.

Majd eljött a pillanat, beléptünk a mecsetbe, „Szó bennszakad, hang fennakad… - Arany János szavaival. Teljesen elvakított bennünket a ragyogás és tündöklés. Méltán nevezik a fény királyának Shiraz kiemelkedő építészeti látványosságát, a Shah-e Cheragh temetkezési emlékművet és mecsetet. A siíta sírkomplexum a 14. század óta jelentős zarándokhely. És valóban, a mecset belülről olyan, mint egy csillogó drágakő. Falait, oszlopait, kupoláit, ajtóit, belső díszítéseit milliónyi tükörmozaik és ezüst borítja, és a belső tér ettől ragyog földöntúlian.

E különleges élmény után szinte jól esik belépni a nyüzsgő shirazi bazárba, olyan érzésem van, ismét a földön járok. De mielőtt nézelődni, vásárolgatni kezdenénk, pénzt váltunk. Faride segít. Óvatos vagyok, nem akarom, hogy a végén sok iráni pénzem megmaradjon, ezért csak 50 Eurót váltok. Kapok érte 5 millió rialt, 50 ezresekben. Alig fér el a kezemben, alig érem át a pénzköteget. De ez még csak a kisebb baj, nem igazán tudjuk, mennyit is ér. Így pedig, bármennyire is szeretek alkudozni, képtelen leszek. Ezért nekikezdünk a számolásnak. Megizzadunk, mire nagyjából fél óra alatt kiszámoljuk – nagy matematikusok –, hogy mi mennyi. És végre indulhatunk shopingolni, amit én nem is annyira szeretek, a hangulatot viszont nagyon. Magával ragad a keleti bazárok forgatag, színes áradat kavarog körülöttünk, turisták és helyiek vásárolnak, jókedvűen alkudoznak. Alkudozni itt is kötelező, lassan lendülök bele, mert még nem látom át a „mi mennyi”-t. Sok helyen lehet kóstolgatni a keleti édességeket, miközben szinte elbódít a fűszerek illata. Nehezen hagyjuk magunk mögött a shirazi bazárt. Fogadják meg a tanácsomat: ha valaki Önök közül Iránba megy és szeretne szép emléktárgyakat, kendőket, terítőket, édességeket hazahozni, ezt a bazárt ajánlom. Mi elkövettük azt a hibát, hogy majd később vásárolunk, hiszen az út elején vagyunk, biztosan lesz szebb, jobb, olcsóbb. Nem volt! Fájt is a szívünk, amiért nem vettük meg azt, ami annyira tetszett Shirazban. Ezentúl ott és akkor veszem meg, ami nagyon tetszik.

Már az első nap megtanultam két fontos szót. Először is a köszönömöt perzsául, fonetikusan mam nún. De használhatják a francia merci szót is. És amikor arról kérdeznek a helyiek, honnan jöttünk, hamarabb megértik, ha azt válaszoljuk, Madzsarisztánból.

Vacsora után – mivel a szállodánk most is a központban van – elmegyünk Erikával sétálni. A város egyik látványossága, a Karim kán erőd. Nagyon impozáns építmény, az esti fényben még inkább lenyűgöző. Megegyezünk a húgommal, csak az egyik oldalán sétálunk végig, mégis ez az első este ebben a számunkra idegen világban, törekedjünk a biztonságra. Amikor a végéhez érünk, bizalmat szavazunk, na, menjünk tovább a másik oldalán, aztán onnan is továbblépkedünk. Végül annyira nekibátorodtunk, hogy kétszer is körbejárjuk a középkori építményt. Az erőd körül nagy élet zajlik, úgy látom, ez a shirázi fiatalok találkozóhelye. Vannak, akik egy magnó körül üldögélnek, mások festegetnek, van, aki biciklizik. Látunk egy kis csoportot, gyönyörű fiatal lányokat, egymást fotózzák. És lám csodát, némelyik kacéran félrelöki a fejéről a kendőt, elővillan gyönyörű dús fekete hajuk, kacéran mosolyognak bele az objektívbe. Jóleső tapasztalat, ez is Irán.

A cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.