Fejléc menü
Safranbolu - Az anatóliai „időutazások” UNESCO világörökségi városa
A néhai Oszmán Birodalomban egészen a vasút megjelenéséig élénken éltek a Selyemút nemzetközi (tranzit) és helyi kereskedelmi szálai. Az egymástól 30-40 km távolságra megépített középkori karavánszerájok (törökül kervansarayi) még mindig álltak, és a fontosabb útvonalakon fekvő központok, kereskedővárosok nyüzsgése és hangulata is alig változott a lassan ballagó évszázadok alatt. Az 1600-as években fénykorát élő Safranbolu, vagyis „Sáfrányváros” kivételesen prosperáló központtá vált, hiszen egyrészt az Erzurum – Trabzont – Bursza – Isztambul (Kelet-Nyugati főútvonal) „főerén” helyezkedett el – másrészt a sáfrány- és más fűszerek termelésével maga is jelentős termeléssel rendelkezett. A Sáfrányváros egész Kis-Ázsiára kiható építészeti modellé vált – mindenütt igyekeztek lemásolni az itteni épületek, utcák stílusát, keleti kényelmét.
A birodalom széthullásával, a modern Törökország évtizedeinek modernizálódása során… Azután sok minden megváltozott… Kivéve itt! Safranboluban járva-kelve, még mindig mintha az 1800-as éveket írnák. Mert ez itt az „anatóliai időutazások” UNESCO világörökségi városa.
A Szeldzsukok karavánszerájai
A Szeldzsukok a XI. század végén telepítették be az első turkesztáni lakosokat, ettől kezdve nőtte ki magát a város igazi kereskedelmi központtá. Megépültek az első khan-ok (kiejtése han), vagyis városi karavánszerájok, ezek igen hasonlóak voltak az Amu-Darja mentén (a mai türkmenisztáni, Türkmenabat városától északra) található Daya Hatun karavánszerájhoz. Az erős négyszögletes falakon egyetlen főbejáraton engedték át a szállást, nyugalmat keresőket. A falak sokszor 6-8 m magasságúak voltak, oldalaikon, de olykor a falak más pontjain is őrtornyokkal. Belül az embereknek (társadalmi helyzetük alapján) többféle szállás is jutott – de gondoskodni kellett a hátas- és málhás állatok elhelyezéséről is. A szerájon belül a legtöbb esetben megtalálható volt a sebil (kút), kisebb mecset és hamam (fürdő) is. A városokon kívül a szerájok 25-40 km távolságonként sorakoztak, a terep- és éghajlati viszonyoktól függően. A Szeldzsukok perzsa-turkesztáni mintára “sztenderdizálták” a karavánutak és a városi karavánállomások (hanok) működését, rendszerét és küllemét is. Bár már a korábbi évszázadokban is léteztek, most “új erőre kaptak” a Tabriz – Erzurum – Bursa – Aleppo – Konstantinápoly és Izmir (Szmirna) nagyvárosait összekötő karavánutak.
Safranbolu fénykora
A források szerint Safranbolu fénykora az 1600-as évek első harmadában kezdődött. (Ez a magyar történelemben Bethlen Gábor erdélyi fejedelem országlásának kora.). Az Oszmánok nem sokat változtattak a jól bevált távolsági kereskedelmi szokásokon, szokásjogon, s az épületállomány sem igazán különbözött a korábbi évszázadokban megszokottól. Virágzott a sáfrány termesztése – s annak nemzetközi forgalomba juttatása is.
Safranboluban a sáfrány mellett a következő termékek cseréltek gazdát a legnagyobb volumenben: selyem; szőrme és bunda; gyapot; keleti fűszer; üveg; puskapor; gyógyszerek... s már megjelent a dohány.
Kaza Safranbolu 1881/1882
Az Oszmán adminisztráció alapegysége az egy kádi (bíró) irányítása alá tartozó lakókerület, vagyis kaza volt. Safranbolu kaza lakossága 1881/1882-ben 52.523 fő volt, s ebben kiemelkedően magas volt a határozottan jómódú családok aránya. Nagyszerű, többszintes házak ékesítették a város lankás oldalait – egész Anatóliában próbálták utánozni az itt látható stílust, s vele a jólétet. A város 3 jól elkülöníthető kerületből, ma úgy mondanánk “negyedből” állt.
Két folyójának völgyében, vagyis az alsóvárosban terpeszkedett a Cukur, a műhelyek, üzletek és természetesen a bazár helyszíne. Az épületek zöme rönkből, illetve deszkából épült, még a legjelentősebb középületek (pl. mecsetek, khanok vagy fürdőépületek) is.
A nem muszlim polgárság a Kiranköy negyedet lakta. Ugyanúgy, mint Isztambulban, vagy Szmirnában, a nem muszlim családok között is jelentős számban akadtak határozottan jómódú vállalkozók, kereskedők. Házaikat elsősorban kőből építették, ortodox, örmény keresztény, zsidó vallásukat szabadon gyakorolhatták.
Az úgynevezett Baglar (Szőlőhegy) volt a település harmadik, igen különleges hangulatú városrésze. Itt a módosabbak nyári lakjai álltak, gondosan rendbentartott kertekkel, ligetekkel. Szőlők is díszítették a hegyoldalakat, mindenki számára világossá téve, hogy bár az “Ördög itala” készül belőle... a hatóságok megtűrik. (S egyes tagjai talán titkon fogyasztják is.)
Az anatóliai „időutazások” UNESCO világörökségi városa napjainkban
A város lakossága napjainkban 52.900 fő. Vagyis éppen annyi, mint bő 140 évvel ezelőtt.(!) Regisztrált, védett épületeinek száma 1.008.(!) 25 mecsete; 8 nyilvános kútja; 5 törökfürdője; 3 városi karavánszerája (khan); 5 síremléke és megannyi palotája, háza áll – nagyjából ugynúgy, mint 1881-ben. Safranbolu az iparosítás és modernizáció előtti Oszmán Birodalom élettel teli “skanzenje”. Utcáin járva, teázóiban megpihenve a megálló idő illúzió képein merenghetünk. Bámészkodásunk itt sohasem időpocsékolás. Sőt... mindig érdemes időt hagyni egy következő török kávé melletti lassú beszélgetésre.
Kicsit körbenőtte Karabük nagyvárosának modernitása. A Cukur járókelői ma ugyan kíváncsi turisták - és nem morcos karavánhajcsárok vagy ravaszul nyájas kereskedők. A néhai Baglar zöldjéből azonban meglepően sokat megőrzött a mának: Óvárosának árnyas utcái mellett még mindig szinte érintetlenül “kanyarog” a Tokatli-kanyon természetes kertje.
Gőgös Norbert
Tetszett a cikk?
Akkor figyelmébe ajánljuk Anatólia örök városai és a Fekete-tenger programunkat, az összes törökországi körutazásunkat pedig IDE KATTINTVA tekintheti meg.
Cikkek szűrése
Legújabb cikkek
Ajánlott utazások
A Selyemút nyomán Üzbegisztán
Hírlevél feliratkozás
Iratkozzon fel hírlevelünkre egyedi, exkluzív ajánlatokért!
Elismeréseink
© 1000 ÚT Utazási Iroda. Engedélyszám: U-001681/2015 Adószám: 25378425-2-42