Toszkán élmények

Csak igen szerencsés esetben és nem túl gyakran fordul elő, hogy ha reggel felébredünk és kisétálunk a teraszunkra, akkor a látóhatár pereméig a toszkán dombokat látjuk hullámozni. Pedig mi háromszor is átélhettük ezt az érzést a Villa Sanlucchese ódon erkélyéről. Első két alkalommal a kékek és zöldek hideg színharmóniájára a völgyekben vastagon, fehér paplanként ült rá a köd, mely a dombgerinceken már csupán áttetsző fátyollá vékonyodva tompította le a színeket. Kicsit még a kabátunkat is összébb kellett gombolni, mert friss volt a hajnal, de a felkelő nap hamar átvette az uralmat és jólesően változtatta meleg tónusúvá a táj színeit. Akkor és ott nem tűnt kizártnak, hogy fél évezrede hasonló látvány hatására kristályosodott ki a reneszánsz nagy festőiben a levegő perspektíva fogalma. Többek között ezen is tűnődve indultunk el minden nap utunkra csillagtúra-szerűen.

Akinek van érzeke a történelemhez, a kultúrához, a gasztronómiához, vagy csak egyszerűen az élethez, az ezen az úton szinte tobzódott az élményekben. Minden érzékszervünkre hatott és minden irányból szólt hozzánk ez a program. Már első este elképedve bámultuk San Gimignano tornyait, a "középkor" Manhattanjét, ahogy - nem kis képzavarral - aposztrofálják ezt a várost azok, akik csak szeretnék, ha nekik is lenne saját történelmük. Aztán kiszakadva a város zajából megérkeztünk arra a birtokra, melyet 3 esztendővel a mi legrégebbi apátságunk, vagyis a Pannonhalmi előtt alapítottak. Guicciardini-Strozzi hercegnő fogadott minket a Mona Lisa mosolyával... Nem véletlenül, hiszen tizenöt generációval ezelőtt festette meg Leonardo az ő egyenes ági ősét a legendás festményén. Megismertük San Gimignano régió karakteres fehér borait és a Chianti előtti, Sangiovese alapú vöröseit. A századok alatt finoman meghajlott, "Döbrögi maestro gerenda” méretű födémgerendák alatt ágas gyertyatartókban imbolyogtak a gyertyák fényei a fehér damaszttal terített asztalokon, s csak akkor nyúlt meg a lángjuk, ha a pincér elsietett mellettük egy-egy tál gőzölgő raguval vagy vaddisznósülttel. Átható csend uralta a birtokot, még ha huszonhatan vacsoráztunk is, az udvarra leszálló éjbe barátságosan világított bele a túloldalon nyitott konyhaajtó mögül a tűzhely fénye. Szokatlanul jól esett ez a csend és nyugalom. Minden ebéd és minden vacsora hangulata más volt. Egyre-másra ismertük meg a Chianti és Montepulciano borokat, ízlelgettük száraz, kissé fanyar, olykor selymes ízeiket, melyet pincészettől és koncepciótól függően hol cement kádakban, hol régi, beállt, több ezer literes toszkán gesztenye hordókban, hol friss, 225 literes szlavóniai tölgy barrique hordókban érleltek. Volt amelyiket tisztán, az ősi szőlő- és tájjelleget őrizve csak Sangiovese szőlőből készítettek, s voltak melyeket finoman házasítva a nemes merlot-val, esetleg cabernet sauvignonnal, vagy több ödemikus, ősi szőlő levével. A Trebbiano és a Malvasia csak tovább színezte a képet.

Talán a legizgalmasabb kóstolón mégis a Santa Ana birtokon vettünk részt, ahol három generáció óta matriarchális rend uralkodik, kizárólag a család női tagjai vezetik a birtokot. Donna Martha nemes tartásával, precízen kontyba fogott ősz hajával, hosszú igazgyöngy-sorból álló nyakékével és tökéletes toszkán dialektusával maga a konzervatív életérzés volt. Élményszámba ment ahogyan a végtelen szakmaisággal és eleganciával előadott prezentációja közben csak szeme villanásaival irányította a felszolgáló személyzetet. Montepulciano nobile bora messze a legkifinomultabb volt, de még a legnagyobb hangú vagányok is összébb húzták magukat, ha tekintetét - mondandóját egy pillanatra sem megszakítva - rájuk szegezte, és egy árnyalatnyit változtatott a hangerején.

Castellina in Chianti, Montepulciano, Pienza... A középkorban rekedt és a reneszánsz hajnalán, vagy annak pompájában úszó kisvárosok mellett minden reggel más és más sonkával, szalámival, sajttal, kenyerekkel ismerkedtünk. Majd belecsöppentünk Siena különleges, palio versenyének izgalmába. Az évente kétszer megrendezett legendás lovas versenyt idén - különleges alkalomból - harmadszor is megrendezték. Magát a versenyt a tv képernyője előtt izgultuk végig a helyiekkel, másnap pedig gyalog jártuk be az "il campo" még döngölt agyagos homokkal fedett, tegnapi versenypályáját. A hirtelen jött szélvihar tornádószerűen csapott le, a tölcsérszerűen kavargó homokfelhők mögött ott ragyogott a Városháza épületének utolsó ablaka, mely mögött a nagy falfestmény közepén 665 évvel ezelőtt Toldi Miklósunk küzd épp heroikusan az őt lassan legyűrő sienai túlerővel... De láttuk Castello di Meleto barokk színházát és Firenze nagyszerű palotáit is. Ittunk kávét a fényes Rivoire kávézóban-cukrászdában, tisztelegve a "szabadság-bátorság-szerencse" hármas jelszava nevében, a várost és a világ jelentős részét egykoron igazgató firenzei nagyok, a Mediciek emléke előtt.

Utolsó esténken pedig immár Bolognában, a "vörös, tudós és kövér" városban az Eataly world hatalmas gasztro-expóján próbáltuk összegezni ízek és élmények szempontjából az elmúlt napokat és kompletté tenni a képet... Persze, hogy nem sikerült. Ide jönni kell még...

                                                                Tanács Gábor