Közép-Amerika csodája: a quetzal madár

Van egy madár, amelynek nevét Guatemala lakosai naponta akár több milliószor is kimondják.
Nem csoda, hiszen erről a kis testű, hosszú farktollú, a természet által bohókásan színezett madárról nevezték el 1925-ben a hivatalos pénznemük egységét, a quetzalt. Az érmecsalád 6 tagból áll, amelyeknek az előlapja különböző, a hátlapja viszont egyforma: a madaras címer látható rajta. Ezen kívül a nemzet madara, képe megtalálható az ország címerén és a zászlaján is.
Az ősi maják tisztelték ezt a madarat, ugyanis a levegő istenének megtestesítőjét látták benne.

Ha meghirdetnék a Föld madarainak szépségversenyét Mexikótól Panamáig, Közép-Amerika trópusi esőerdőinek ezen tollasai minden bizonnyal benne lennének a Top 10-ben. Nem hivatalosan a világ "különleges ékszermadarának" is nevezik.

Közép-Amerika trópusi esőerdeinek lakója ez az igazán lenyűgöző madár. Egyedül él, párt csak a párzási időszakban keres magának. Ilyenkor a hímek olyan káprázatos farktollat növesztenek, melynek hossza elérheti akár a 90-100 cm-t is. A maja ősi indián kultúra idején e mókás madár különböző színű és hosszúságú tollait fizetőeszközként is használták a törzsek közötti kereskedelemben.
Óvatos, félénk, rejtőzködő, bizalmatlan kismadár, a fa ágain ülve, mellkasánál, a szárnyai első tollcsontjára támaszkodik, afféle könyöklő pózban ücsörög.

A mitikus madár neve előtt álló „csillogó” (resplendent) ragadvány szó, egy állandó „eposzi” jelző, mely megkülönbözteti népes családfája többi ágától. Kizárólag Dél-Kelet-Mexikó és Nyugat-Panama közti területen él, a magyar ornitológia guatemalai kvézálként ismeri.
Neve már korábban is ismert volt, de egy legenda kapcsán épült be a maja kultúrába. A spanyol konkvisztádorok által lekaszabolt maya-quiche uralkodójukat, Tecún-Umánt, őrzőangyalként követte a hódítók elleni csatákban egy hím „csillogó quetzal”. Számtalan esetben megóvta a királyt a maják számára ismeretlen, s gyakran nem ok nélkül rettegett fegyverektől. Amikor végül a két hadvezér, Tecún-Umán és Pedro de Alvarado egymással szembe került, a spanyol lóhátról rohamozva megölte, átszúrta lándzsájával a maja mellkasát. A madár a holttestre szállt, és ivott „gazdája” véréből. A legenda úgy tartja, hogy azóta piros a hím quetzal mell-tollazata. Továbbá a történet szerint a spanyolok érkezése előtt ezek a madarak gyönyörűen énekeltek, ám Tecún Umán halála óta azonban némák.
A quetzal nem csupán a szépsége miatt szent, de miért is olyan fontos Guatemala népének? Elsősorban azért, mert mitikus madár, és a mai guatemalaiak megörökölték az ősi maja időkből a „nahual”-t, vagyis a hitet. A madár az általa kiválasztott embert „örökbe fogadja”, és annak egyfajta spirituális őrzőjévé lesz. Másfelől ő a szabadság igazi szimbóluma! Az ország történelme folyamán a szabadság jelképévé vált. Ugyanis köztudott, hogyha a quetzal-t kalickába zárják, a madár bánatában elpusztul, mivel a madárnak hatalmas térre van szüksége az élethez, fogságban elsorvad, végül meghal.

A modern Guatemalában a quetzal állami szimbólum, a szabadság nemzeti szimbóluma. Himnuszuk szövegében is szerepel „inkább a halál, mint rabszolgaság” értelemben (antes muerto, que esclavo será). Ez a mondat a guatemalai emberek értelmezésében egyértelműen a madárra utal. Ha valakinek mégis a kezébe kerül egy quetzal, mielőtt szabadon eresztené, kihúz a farkából néhány tollat, hogy az állat ne vigye magával az ember függetlenségét. 1871-ben iktatták törvénybe nemzeti madárrá avatását. Minden évben szeptember 5-én ünneplik az esemény évfordulóját.
Latin-Amerika hódítói kíméletlenül elpusztították a „szabadság szimbólumát”. Annak ellenére, hogy a quetzal húsa nem volt ízletes, de hosszú, különleges színű farktollai miatt ők is vonzódtak hozzá, sőt, az európai nemesek kalapjaikat és öltözéküket is díszítették vele, jó üzletet láttak benne. Napjainkra számos guatemalai és nemzetközi szervezet figyeli, védi. A madár fogságban nem is tenyészthető.

Szépségének megcsodálásához évszaktól függően, Közép-Amerika esőerdeibe érdemes ellátogatni, túrázni. Közép-Amerikában Mexikó Chiapas államtól a panamai földszorosig terjed természetes élettere. Ezen kívül megtalálhatók Guatemalában, Belizében, Dél-Mexikóban, El Salvadorban, Észak-Nicaraguában, Hondurasban, Nyugat-Panamában és Costa Rica-ban is. Costa Rica-ban gyakran az esőfelhős erdőkben lehet rájuk találni, főleg a Talamanca-hegységben és a La Amistad Nemzeti Parkban. Ez a park Panamáig terjed, ahol a Veraguas-i Cerro San Antonio-ban is élnek. Nicaraguában a Kilambe-dombon és az Arenal-ban találhatók. A jól ismert hondurasi Sondra de Agalta Nemzeti Park, ahol a gyönyörű és színes madár főképp megjelenik. Guatemalában a Sierra de las Minasban és a Yaliuxban figyelhető meg. Mexikóban olyan régiókban él, ahol sok gyümölcsös növény van. A quetzal madárcsalád többi egyedeivel ellentétben az itteni a „ragyogó”, a „csillogó” quetzal színes tollazattal rendelkezik.

Szivárványszínű tollait a maja, azték kiváltságosok, papok és uralkodók, hadvezérek kulturális események és vallási szertartások alkalmával fejékként, öltözékük díszeként is viselték. (II. Moctezuma azték uralkodó tollkoronája.) Fényes zöld tolluk a termékenység szimbóluma volt, ezért ezt a színt csak az elit tagjai használhatták.
Érdekesség: A tollak közötti csengettyűk irizáló „zöld hang”-ja a kukoricaszem és a víz találkozásának, a növény növekedésének „hang-szimbóluma” volt. A maja kultúrában a tollakat az aranynál is értékesebbnek tekintették, kereskedelmi, gazdasági megállapodásoknál „tőkealap”-nak is számított.
Az őslakos indiánok ugyan befogták a madarakat, hogy tollaikat kíméletesen kihúzzák, de a rituális szertartás utána visszavitték őket a vadonba. Az európai madárvadászok a méltóságteljes quetzálok bőrét, tollazatát értékesítették magángyűjtőknek, múzeumoknak, divatházaknak.

A „ragyogó” quetzal farktoll átlagosan 35-40 cm, de a hím esetében a farktoll elérheti a 70 cm-es hosszúságot is. (Párzási időszakban ez még tovább hosszabbodhat, akár 90-100 cm-re.) A madár testét borító zöld tollazat a zöldes aranytól a kék-ibolya színéig jelenik meg. A tollak fénytől függően különböző színekben látszódnak, beleértve a kobaltot, a zöldet, a lime-ot, az ultramarint és a sárga színt. Bár a tollazat zöldnek tűnik, valójában barna a melanin pigment miatt.
Ezekből a madarakból Közép-Amerikán kívül nincsenek vadon élő populációk. A madár olyan élőhelyet részesít előnyben, amely az örökzöld erdőkből áll, kevés emberi beavatkozással. A Costa Rica-ban élő fákon, különösen a vad avokádó élőhelyein találhatók meg.

Az IUCN (BirdLife International) a roppant veszélyeztetett fajok közé sorolja, kb. 20-50 ezer közé becsülik az esőerdőkben élő populáció nagyságát. A nem túl távoli Veracruz (Mexikó) környékén kisebb populáció tűnt fel, ami az életterükön kialakult helyzet miatt elvándorlásra enged következtetni. A madarak elsődleges veszélye: a természetes élőhelyének állattartásra és mezőgazdasági területre való átalakítása, fakitermelés és éghajlatváltozás. Dél-Mexikó egyes részein a tollazatuk miatt sajnos még ma is vadásszák, hogy azokat később eladják. A környezet- és természetvédelem képviselői a természetes élőhelyek megsemmisítése elleni, valamint a madárvadászat betiltására vonatkozó jogszabályok megalkotását támogatják, ám nagyon nehéz a helyzet. Costa Rica-ban, a Monteverde régióban a fő probléma az erdők pusztulása és széttöredezettsége, így a madár nem tud fészket rakni, utódjairól gondoskodni. Az éghajlatváltozás miatt a tukánok a magasabb, hegyvidékes tájakra vándorolnak, ott élnek. Ennek eredményeként a két faj között a fészeklyukakért folyik a verseny. Ez azt jelenti, hogy ha a quetzal fészket a tukan elfoglalja, akkor az ott talált tojásokat összetöri.

A quetzal jogilag védett Mexikóban, Costa Rica-ban, Guatemalában és Panamában. Guatemalai jogszabályok olyan oktató-nevelői programokat hoztak létre, amelyek elősegítik a fajok védelmének szükségességét. A veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről szóló egyezmény tiltja e fajok akár élő, akár halott formában történő kereskedelmét. Mexikóban egy program keretében, a kihalás megelőzése érdekében több védett területet jelöltek ki a faj védelmére. Sajnos a protekcionista környezetvédelmi politika miatt a közép-amerikai országok jelentős része meglehetősen kicsiny védett területekkel rendelkezik, mert politikai alapon kivonásra kerülnek a valóban kritikus régiók.
Néhány tanulmány a quetzálok szezonális mozgása alapján megállapította, hogy a madarak bonyolult helyi migrációval rendelkeznek. Nagy távolságokra, négy hegyvidékes táj között kénytelenek mozogni. Az adatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a Monteverde-rezervátum (Costa Rica), amely mintegy 20.000 hektárnyi természeti terület, nem rendelkezik elegendő térbeli eloszlással ahhoz, hogy olyan biológiai tartalék-terület legyen, amely alkalmas lenne ezen emblematikus faj életbentartására.

A madarakban a szexuális dimorfizmus jelentős, különösen a tollakban. A zöldes tónusok árnyalatai attól függnek, hogy a fénysugár milyen szöget zár be a felületén. A hímnél a fej, a nyak és a mellkas arany színű. A has alsó részén a mellkas élénkvörös. A nagyobb szárnyban lévő tollak hosszúkás formájúak, fekete színű végekkel. A háromszögletű „test” külső része fehér, a fekete tengelyek szürke vagy fekete alaptónusúak. A comb tollazata fekete, az alsó rész zöld árnyalatú. A fejen megjelenő függőleges tollpihék vicces külsőt kölcsönöznek a madárkának. A farok felső része nagyon hosszú és zöld színű. A tojóról általánosságban elmondható, hogy ennek a fajnak a „nőies” megjelenése a hímhez képest szerényebb. A fej-koronát, a hátát, a fejét, a lapátot, a szárnyfedeleket és a felsőket irizáló arany-zöldek alkotják. Kisebb gerincük van, felső, borító tollazatuk nem nyúlik túl a farokcsúcson. Az oldalaik általában szürkék. A farka fekete, a három külső egyenirányító pedig fekete-fehér. A torok területe szürkésbarna. A combok fekete-világos zöld árnyalatúak. A lábak és ujjaik a hímnél olíva barnák, a tojónál viszont sötét narancssárga.
A quetzal a trogoniformes rend legnagyobb képviselője, testmagassága 36 és 40 cm közötti, a hím szárnytávolsága kb. 189 és 206 mm, míg a tojó esetében kb. 193 és 208 mm. A farok átlagosan 187,4 mm-re nyúlik be a hím testébe, és 196,8 mm a tojó esetében. Súlya 180 és 210 gramm közötti. Bőre rendkívül vékony, könnyen elszakad, emiatt a teste sűrű bevonatot fejlesztett ki, amely megvédi őt a külső behatásoktól. A fejen nagy szemek helyezkednek el, sötétbarna írisszel, fényes fekete, orbitális gyűrű nélkül. Látása a természetes élőhelyére jellemző, kevés fényhez igazodik.

A quetzal által kibocsátott hangok különböző tulajdonságokkal rendelkeznek, mert szinte minden helyzetben van egy hívó hangjuk. Ez egy mély, puha és erős hangkeveréknek tekinthető. A tojók hajlamosak a hímnél lágyabb, gyengébb hangok kibocsátásra. A hímek hangjukat az udvarlás, a párzás és a terület kijelölése és védelme során használják. Dallamos megszólalásuk mellett figyelmeztető hangokat is használnak, ezeket a hím a faroktollak felemelésével kíséri. A párzás során a hívás félelmetes.
A felhős erdőket részesítik előnyben, 30-45 méter magas fákkal. Az élőhelyük általában 1000-3000 m-es magasságban az ideális számukra. Hegyláncok fái között élnek, a hegyvidéki erdőket és a sziklás területeket kedvelik. Ha nincsenek szaporodási időszakban, akkor az alacsonyabb területek gyepes vagy szétszórt fák közötti nyílt területeken is megtalálhatók.
A quetzal monogám állat, amely szezonálisan reprodukálódik. Tavaszal a hím nagy repüléseket végez, a fák lombkoronái fölé emelkedik, hogy felkeltse a tojók érdeklődését. Sietnie kell, mert mire földet ér, akár már mások udvarlását is elfogadhatja a kiválasztott hölgy. Gyakran előfordul, hogy több hím vet szemet ugyanarra a tojóra. A fészek közös „megépítése” az udvarlás része. A fák magasabb ágai közé helyezik el, így maradhat a fészek szárazon. A bejárat általában 10 cm széles és a fészek 30 cm mély. A fészkeket egyszerűen csak a fák lebontott anyagával bélelik ki. Miután a fészket megépítették, elkezdődik a nász, vagyis „beleragadnak a fészekbe”. A tojások ellipszis alakúak, világoskék színűek és körülbelül 40 x 30 mm nagyságúak. A hím és a tojó is a tojásokon ül, felváltva. A madár-mama az éjszaka folyamán a következő nap délig, a hím pedig az esti órákig „helyettesíti”. Kb. 17-18 nap után kelnek ki a csibék a tojásokból. A fiókák csukott szemmel és tollak nélkül születnek. Az első napokban mindkét szülő kis rovarokkal, hangya-tojásokkal, darazsakkal, békákkal és akár kis gyíkokkal táplálják a fiókákat. A tojó tartja tisztán a fészket. A fiókák nagyon gyorsan fejlődnek, nyolc nap elteltével már kinyitják a szemüket, a második héten a testük már tollakkal van borítva, kivéve a fejüket. Ez a tollazat puha és pelyhes, lágy színekben. Három héttel később tanulnak meg repülni, de továbbra is a családi fészek lakói maradnak.

Amikor felnőttek, a kifejlett quetzálokat speciális gyümölcsfogyasztóknak tekintik, kedvenc csemegéjük a vad avokádó. Gyakrabban táplálkoznak a délutáni órákban, főleg repülés közben, hogy izomzatukat erősítsék. Emésztőrendszerük alkalmas arra, hogy magvakkal együtt fogyasszák el a gyümölcsöket. Csőrük és széles állkapcsuk rugalmassága lehetővé teszi, hogy sokkal szélesebb gyümölcsöket is lenyeljenek, mint a csőr nyílása. A nyelőcső vékony falú, rugalmas, körkörös izmokkal ellátott gyűrűkből áll. Mindezek a jellemzők járulnak hozzá a nagy magok lenyeléséhez.

Vass Magdolna

Tetszett a cikk?
Akkor figyelmébe ajánljuk Közép-Amerika nagykörút programunkat.