Életünk legjobb reggelije

Hajnali 5-kor szállt le a gépünk Tbilisiben. Örültünk neki, mert így egy teljes napunk van pluszban, a buszban. A probléma csak az, hogy éhesek vagyunk, de nagyon. Az 1000 Út szerencsére gondoskodik rólunk. A városnézés reggelivel kezdődik, írja programunk. Sötétben térünk le az autópályáról. A földúton fügefákat, szőlőket és gránátalmákat világít meg a billegő fény. A sötétből hirtelen egy elemlámpát látunk felvillanni, amit egy kedves, joviális öregúr tart. Az úr fénye világítja meg a köves utat. A ház se kívül, se belül nincs bevakolva. A nyikorgó ajtón belépve elénk tárul a nagymama és a hosszú asztal, roskadásig tele ropogós, forró grúz kenyérrel, sós kecskesajttal és vendégszeretettel. A száz éves székekre ülve olyan érzés kerít a hatalmába, mintha egy olasz művészfilm kellékei közé cseppentünk volna. A falon keret nélküli Modigliani és Renoir nyomatok vannak beszögelve a téglák rései közé. Égő kristálycsillárok, amik nem a plafonon, hanem az asztalokon pihenve szórják szét álmos fényüket.
Az úr belekezd hosszú meséjébe:
- Édesanyám járt Magyarországon 1945-ben. Nővérke volt a hadseregben és azt mesélte, hogy a magyarok csodálatosak. Imádta őket. Azt mondta, hogy nagyon kedves, barátságos és vendégszerető emberek.
Alig lehet megfogni a forró kenyeret. Letöröm, és a csücskét belemártom a sorakozó gyümölcs dzsemek egyikébe. Felrobban a számban az íz. Körülnézek, az összes utas ezt érzi, mert egy pillanatra mindenki megáll, majd tunkolja a kenyereket egyik tálkából a másikba. Hirtelen a lassított filmből gyorsított lesz. Eszeveszett evésbe kezd mindenki. Édes dzsem és sós sajt keveredik a szánkban. Az úr sejtelmesen sétál körbe egy óriási kristályüveggel és teletölti a vizespoharunkat egy teaszínű folyadékkal. Tea? De jó ötlet! – gondolom magamban. Beleiszok, és majdnem kiköpöm égető meglepetésemben. Nem tudom, hogy mi ez, de hogy nem tea az biztos!

A házigazda ekkor laza eleganciával a polcról levesz egy Petőfi kötetet grúz nyelven.
- Szeretem Petőfit - mondja, mintha csak magyar lenne.
Mindenki kezében megáll a kenyér, de ő csak folytatja.
- Ne értsetek félre, kérlek, én nagyon szeretem és tisztelem Puskás öcsit, de tényleg! Nagyszerű futballista volt, de azért a Hidegkúti még nagyobb.
Zavarban ülünk a meglepődöttségtől. Hogy tudhat valaki ennyit az országunkról?
Majd felemeli teás poharát.
- Mi van benne? – kérdezzük gyanakvóan.
- Á semmi, csak egy kis csacsa. Tudják, itt Grúziában nem lehet csak úgy inni. Tósztot kell mondani, csak úgy szép az ünneplés.
- Köszönjük, de nem iszunk. Korán van még hozzá - mondjuk többen.
- Persze, nem is kell inni ilyen korán, megértem – duruzsolja álmosítóan -, csak egyet a szent anyaföldünkre.
Odajön és koccintásra nyújtja a decis vizespoharat.
- Nem, nem kérünk, köszönjük!
- Nem isznak a szent anyaföldjükre? - néz homályosan, pislogás nélkül álmos szemünkbe.
Hát erre még hajnali 5-kor sem lehet nemet mondani. Mindenki becsületesen lehúzza a csacsát. Amiről persze kiderül, hogy grappa, abból is a gyengébbik, csak 52%-os. Miközben eszegetjük a világ legfinomabb alma dzsemét, az úr feltűnés nélkül ismét körbeleng minket. Mire feleszmélünk, a vizespoharaink ismét megteltek.
- Most már tényleg nem kérünk, köszönjük szépen! – mondjuk teljes egyetértésben.
- Persze, persze - mondja az úr -, nem is kell inni, értem én! Csak egyet a szüleink egészségére, bárhol is legyenek.
Lesütött szemmel ülök, reménykedek, hogy nem hozzám jön oda. Szerencsém van, a szomszéd utastársamhoz nyújtja teli poharát.
- Köszönöm, de tényleg. Nagyon finom, de nem kérek többet! - rebegi védtelen utasom vörösen izzó fejjel.
- Nem iszik a saját édesanyja egészségére? – és belenéz szegény Péter lelkébe. Végtelen hosszúnak tűnő másodpercek telnek el.
- Hát jó, az édesanyám egészségére muszáj inni – mondja szegény megtörten.

Mindenki lehúzza a második csacsáját is. Ekkor az úr hangján felhangzik a grúz himnusz teljes átéléssel. És jön a következő kör. Egyik naiv útitársnőnk eltakarja a poharát, azt hiszi, ezzel megúszhatja. Vendéglátónk nem jön zavarba, finoman és lassan, de elkezdi önteni a grappát Kati ujjaira. Nincs mit tenni, elkapja a kezét és a pohara ismét tele lesz. De ekkor már szól a magyar himnusz és a Szózat, az úr kérésére valaki felpattan és Adyt szaval. Ekkor már senkit nem érdekel a városnézés, látom, mindenki maradna. Aztán egyszer a remegő lábú idegenvezető összeszedi minden erejét és indulásra szólítja a hangosan nótázó csoportot. Házigazdáink kikísérnek bennünket. Szerény kertjüket is megmutatják a szúrós napfelkelte fényeinél. Az úr éltes kora ellenére egy pillanat alatt már a létra tetején terem és adogatja le a gyümölcsöket.
- Senki nem mehet el üres kézzel! - rikkantja le a vészesen billegő létra tetejéről.
Nekem életem legfinomabb szőlőfürtje jut. Egy perc és már az utasokkal szedeti a gyümölcsöket.
A buszban mindenki boldogan ülve dudorászik. A program még el sem kezdődött, még nem láttuk a gyönyörű várost, de ha most vissza kellene fordulni és hazarepülni, már akkor is megérte volna eljönni. A hajnali fényben úszó buszban hátranézve látom, hogy mindenkinek ez van az arcára írva.

Dr. Rontó Attila