Tibeti temetkezési szokások

Tibet annyi mindenben más, mint a világ többi része, hogy felsorolni is nehéz lenne. Ezen kívül rengeteg misztikum lengi körbe, melyek egy része valós, más részük kitalált. Hozzájárult ehhez az ország évszázados elzártsága és elszigeteltsége is, amelyet a helyiek tudatosan tartottak életben. Sokára jutottak el utazók Tibetbe, és akkor is több téves információt osztottak meg a világgal, mint tényeket. A tibeti lámaizmus része az újjászületésben való erős hit. Az újjászületés, a reinkarnáció pedig csak akkor lehetséges, ha az elhunyt teljesen befejezte a földi életét, a testének szerves részei pedig már nem léteznek.

Tibet földrajzi fekvéséből adódóan, a több hónapig tartó nagy hideg miatt a talaj jelentős részben fagyott, illetve sziklás, ami eredendően nem alkalmas a földbe temetkezéshez. Ez lenne a gyakorlati ok a földbe temetkezés ellen, de ehhez társul még a hit, a lámaizmus, amely szerint az elhunyt földi maradványaival nem "szennyezik be" talajt, védve a természetet. Ezen okok miatt kialakult egy szinte sehol máshol nem tapasztalható temetkezési mód: az égi, illetve vízi temetkezés. Ez a hagyományos temetkezési mód mind a mai napig létező gyakorlat, emiatt nem is láthatunk Tibetben temetőket. Pontosabban láthatunk, de azok a Tibetben elhunyt kínaiak maradványait őrzik, akik az ország megszállása után Tibetben próbáltak letelepedni, és ott hunytak el.

Mi is ennek a kétféle, különleges temetkezési módnak a jellemzője? Minden falu és település rendelkezik egy különleges hellyel egy sziklamagaslaton, ahol az elhunytakat "eltemetik". Az égi temetkezési mód lényege, hogy az elhunytat a szükséges "végtisztesség", imádkozás, és a Halottaskönyv, a Bardo Tödol megfelelő részeinek leírása alapján a szerzetesek felkészítik az "utazásra". Ezt követően a temetkezési helyre viszik, ahol a közösség egy erre elhivatott embere elvégzi a rituálékat, feldarabolja a holttestet, és az ég madarai, a keselyűk, pedig hihetetlen gyorsan elfogyasztják a földi maradványokat. Az ég madarai a húst megemésztik, a rituálékat végző ember a csontokat összetöri vagy elégeti, a maradványokat pedig elhelyezi egy csörten alá. Ezután az elhunyt már újjászülethet.

A vízi temetkezés is hasonló, csak az elhunyt maradványai egy folyóba kerülnek, a többit pedig elvégzik a halak. Ez az oka annak, hogy a tibetiek egyáltalán nem fogyasztanak halat, noha a folyók, a tavak teli vannak halakkal.

Mind az égi, mind a vízi temetkezési helyeket már messziről fel lehet ismerni. Ahol a környező sziklákon fehérrel meszelt festett létrák láthatók, biztosak lehetünk abban, hogy egy temetkezési hely közelében járunk. A létrák az égbe történő felemelkedést szimbolizálják.

Ezek a fajta temetkezések járnak az egyszerű embertől, a szerzeteseken át a lámákig mindenkinek. Persze vannak kivételek, az igazán magas rangú lámák hamvasztást is kaphatnak. A dalai láma, a pancsen láma és az élő Buddhák sztupákban kerülnek eltemetésre. A hamvasztást a nemesek és a magasabb rangú szerzetesek is megkaphatták. A lámák és az élő Buddhák esetlegesen mumifikálást is kaphattak.

Az égi, illetve vízi temetkezési mód kialakulása évezredekre nyúlik vissza, és máig élő tradíció. Az ősi időkben a szertartás részeként az elhunyt maradványaiból is fogyasztottak.

Szöveg és fotók (kivéve a nyitókép): Rokolya Péter