Földvári András - Elmentem világgá c. könyv

A 21. Század kiadó engedélyével részlet Földvári András "Elmentem világgá! - 80 sztorival a Föld körül" című könyvéből.

Kezdők szerencséje
Miami, Egyesült Államok

Miami nászutunk, amelyre a repülőjegyeket még Helsinkiben nyertem, azon a bizonyos vetélkedőn, nem a mézeshetek közhelyes kellékével, a ragyogó napsütéssel indult. Mivel 1977 januárjában keltünk útra, nekünk némi hófúvás jutott Ferihegyen, így aztán lekéstük Londonban a csatlakozásunkat. Ott sem volt épp hőség, és túl sok meleg holmit nem pakoltunk be, elvégre a napfényes Floridába készültünk. Reptéri kollégánk szerencsére talált nekünk helyet egy közeli kis szállodában, így csak a kocsitól az épületig kellett fagyoskodnunk.
Floridai vendéglátóink, egy igen korán Amerikába szakadt magyar hölgy és a férje néhány hete szerzett tudomást a repülőjegy-nyereményünkről egy kolléganőmön keresztül, aki lelkesen újságolta el nekik, micsoda szerencse érte egy kedves munkatársát. Nagy szó volt akkoriban egy ilyen út, a Malévnál is híre ment a szerencsénknek. Bár minket nem ismert az amerikai házaspár, nagyvonalúan felajánlották: majd gondoskodnak ők a szállásunkról, menjünk csak hozzájuk. A londoni szállodában elhelyezkedve rögtön értesítettük őket, hogy nem vesztünk el, csak egy nappal később landolunk.
Isteni érzés volt a merev és fagyos télből az ernyedt, nyárias hangulatba megérkezni. A magyar hölgy férje valóságos cirkálóval várt bennünket a reptéren, és már suhantunk is Miami Beach legelegánsabb negyede felé.
Az utat pálmafák szegélyezték, balra a tenger, jobbra üveges portálú szállodák és fehéren világító, Bauhaus jellegű lakóházak. Letisztult elegancia áradt mindenből, még a ráérősen andalgó, nyáriasan öltözött járókelőkből is.

Az autóban átkaroltam ifjú feleségem vállát, és titkon reméltem, érzi, micsoda főnyereményt fogott ki magának személyemben. Szinte filmvászonra illő, ahogy elkezdjük Floridában közös életünket.
Begördültünk Miami Beach egyik, nagyjából negyvenemeletes épülete elé. Vendéglátóink egy úgynevezett condominiumban laktak, ami a társasháznak felel meg, de távolról sem hasonlít a mi jó kis szocialista épületeinkre. Inkább egy hatalmas szállodára, amelyben többféle szolgáltatás is működik, a recepciótól a szabadidős tereken át az uszodáig.
Gyalog indultunk el a lépcsőn, miközben Ágival nem győztük forgatni a fejünket. A kőkockás padlójú házfolyosók után a csarnok tágasságú előtér, a szőnyegezett, díszes szegélylécekkel ékesített lépcső és a ragyogó folyosó minden képzeletet felülmúlt. Amikor azonban vendéglátóink lakásába beléptünk, hátrahőköltünk. A giccs még a szokványos amerikai viszonyokat is felülmúlta. A falakon cirádás selyemtapéta, a szobákban kristálycsillárok, műbarokk keretbe foglalt képek a falon... Ilyen szállásra nem számítottunk, de panaszunk nem lehet, annyi szent.
Egy üdvözlő koccintás után a házigazda mosolyogva így szólt:
– Ti nem itt laktok majd, foglaltunk nektek egy külön lakrészt, legyen némi magánszférátok, ha már nászútra jöttetek.
Kíváncsian baktattunk fel a férfi nyomában még egy emeletet. Az ajtó kitárult, és egy teljesen üres, fehérre meszelt falú garzon küszöbén álltunk, amelynek hálórészében egy lepedővel letakart matrac várta az ifjú párt. A lakásban semmi egyéb. Hát elférni elférünk – állapítottuk meg kényszeredett mosollyal. Vendéglátónk sejtelmesen ránk kacsintott, aztán behúzta maga mögött az ajtót, és kettesben maradtunk.
Ahogy körülnéztünk, kiderült, ha berendezés nincs is, de kilátás annál inkább, és mi más kellene két fiatal szerelmesnek... Kiléptünk az erkélyre, és a látvány kárpótolt a spártai körülményekért. Alattunk a szélben bólogató pálmafák, az út túloldalán a végtelenbe nyújtózó, csillámló strand. Elhatároztuk, hogy mindennap leugrunk majd valahová megreggelizni, veszünk kenyeret, vajat, tejet, neszkávét, és ez lesz a mi kis miami luxusunk.
Ami az eltervezett idillt illeti, a nyugalmunk nem volt épp teljes. Vendéglátóink kitartóan hurcoltak bennünket helyi társaságaikba, de leginkább úgy, mint a véres kardot: nézzétek csak ezeket a szerencsétlen magyarokat, akiket felkaroltunk! Valóban tárgyakként mutogattak bennünket, saját jótékonykodásuk élő bizonyítékaiként. Ennek megfelelően barátaik kíváncsian méregettek bennünket, kuriózumnak számítottunk az általuk nem ismert kelet-európai ország lakójaként. Mindenütt értetlenkedve fogadták a szándékunkat, ugyan miért akarunk visszamenni oda az isten háta mögé. Az ő világképük középpontjában Amerika állt, és el sem tudták képzelni, hogy máshol is lehetséges az élet.

Házigazdáink színházba is elvittek minket, de a jegyeket az alapján foglalták, hogy mikor van hely az első sorban, nem a szerint, melyik darabot – ahogy ők mondják: show-t – akarták látni... Az ilyen kulturális programoknak amúgy is inkább az új ruhaköltemények felvonultatása volt a célja, és nem utolsósorban, hogy irányunkban gyakorolt jóságukat hangoztassák.
Mi mást tehettünk, lenyeltük a békát: a hetvenes években Miamiba eljutni ugyancsak kevesek kiváltsága volt. És a kellemetlen vendéglátókat leszámítva valóban életre szóló élményekkel gazdagodtunk.
Eljutottunk Disney Worldbe, delfinshow-t néztünk, fürödtünk az óceánban, és feltárult előttünk egy addig csak filmekből ismert világ. Tegyük hozzá, a maga társadalmi sajátosságaival, amiről Magyarországról nézve szintén fogalmunk sem lehetett. Az első élelmiszer-vásárláskor magabiztos angolsággal – elvégre angol tagozatos gimnáziumba jártam –, válogatott udvarias fordulatokkal kérdeztem meg a biztonsági őrt (ami számunkra akkor még szintén ismeretlen látványnak számított) egy boltban:
– Megmondaná, kedves uram, merre találom a vajat? Tágra nyílt szemmel meredt rám, majd ennyit válaszolt:
– Non comprende, soy Cubano. Nem értem, én kubai vagyok.
Azóta is mondom mindenkinek, ha Floridába látogatnak, vigyenek útiszótárt, lehetőleg spanyolt. Mára nem- csak a nyelveket értem jobban, de egy kicsit a világot is, és feleségemmel nosztalgiával gondolunk vissza naivitásunk boldog éveire.

A kiadó honlapján ITT látható a könyv ajánlása, illetve ugyanitt a könyv megvásárolható.