Dél-Kína és Tibet Endrei Judit naplójából 3.

Amikor úgy döntöttünk Erika húgommal, hogy a messzi Ázsiában Kína felé vesszük az útirányt, nem tagadom, az 1000 út ajánlatának számunkra legvonzóbb része Tibet, azon belül is a főváros, Lhasza volt, hiszen ott található a Potala palota, a dalai láma egykori otthona. A legnagyobb mozgatóerő most is a csillapíthatatlan kíváncsiságom volt. Vágytam meglátni, megtapasztalni ezt a számunkra oly távoli világot, érezni az illatokat, szagokat, magamon érezni az ott élők tekintetét, és végre kicsit közelebb kerülni a világ tetejéhez, a világ legmagasabb hegyeihez. Tudtam, egy hét csak arra lesz elég, hogy éppen csak belepillantsunk ebbe a különleges világba, így azt is tudtam, marad majd hiányérzetem, nem kevés, hiszen alig egy hetet fogunk a világ tetején tölteni – ahogy manapság Tibetet emlegetik. Az elmúlt sok év alatt jó néhány filmet láttam, sokat olvastam, mindig vonzott Tibet a titokzatossága.

Amikor repülünk, ha csak tehetem, mindig az ablak mellé kérem a helyet, pedig Erika szívesebben ül a folyosó mellett. Na de a testvéri szeretet mindent legyőz, és ráadásul én vagyok az idősebb, tehát az történik, amit én szeretnék. (No, jó, azért nem mindig!)

Ebből az következne, most is az ablaknál ülök, de mégsem, mert egy kínai fickónak jutott ez a kiváltság. Őt persze egyáltalán nem érdekli, mi van alattunk… Engem viszont nagyon, így aztán majd’ egész úton az ölében könyökölök, mert, hogy fotózni akarok. Már leszálláshoz készülődünk, amikor megpillantom tőlünk balra a Mount Everest hatalmas tömbjét. A szívverésem is elakad a látványtól. Nagyon messze van, de egyszerűen nem lehet más, csak is az én csodált, szépséges, és nagyon veszélyes hegyem. Lélegzetelállító, ahogy kiemelkedik a környezetéből. Épp csak néhány pillanatig látom, kínai útitársam gyomrába néhányszor még belekönyökölök, csak hogy legyen néhány felvételem a fehér szépségről. Nos, még földet sem értünk Tibetben, de egyik nagy álmom máris megvalósult azzal, hogy ha sok kilométer távolságból is, de megpillanthattam a világ legmagasabb hegycsúcsát, a Mount Everestet, a Csomolungmát (elnevezése tibeti eredetű), vagyis a Föld istenasszonyát a maga 8848 méteres magasságával.

Kedves Olvasó! Tudom, most kételkedsz, de akár a Mount Everestet láttam, akár sem, nekem igenis az volt! Punktum!

Kevesen tudják rólam, hogy nagyon érdekel a magashegyi mászás, elsősorban a Himalájában. Edmund Hillaryval kezdtem, és azóta minden idevágó könyv a polcomra került, ami eddig megjelent erről Magyarországon. Nagyon vonz a magas hegyek világa, izgalommal olvasok a hegymászók sikereiről, kudarcairól, tragédiáiról. Nagy élmény volt az Erőss Zsolttal való találkozásom – ő is azon kevesek között van, aki meghódította a Mount Everestet –, az egyik könyvemhez készíthettem vele interjút. Nagyon megrázott, amikor a halálhírét vettük.

Kopár tájon landolunk, első pillantásra nem is olyan magasak a hegyek – állapítom meg, de hamar megtudjuk, ez a fennsík kb. 3500-4000 méteren van, a környező hegyek magassága pedig olyan 5000 méter körüli, tehát ha osztunk-szorzunk, máris érthető, miért olyan „alacsonyak” a repülőteret körülölelő hegyek. Fát sehol nem látunk, néhol harsogó zöld sávok teszik változatossá a tájat, mint kiderül, ezen a nem túl barátságos tájon azért árpát, búzát termesztenek. Június van, nálunk ilyenkor már beérnek, gyakran aratják is a gabonákat.

Amikor utazom, már hetekkel előre figyelem az interneten a helyi időjárás-előrejelzést, mégis mire számítsunk, hogyan csomagoljunk. Most inkább hideget ígértek, ezért meleg holmit pakolunk be. Kár, mert már az érkezéskor érezzük: „hű de meleg van!” És ez így is marad mindvégig.

Kényelmes, légkondicionált autóbusz vár bennünket, már suhanunk is az autópályán Lhasza felé. Autópályán?! Tibetben?! Igen, rögtön az első benyomás: itt is hihetetlen léptékű építkezés folyik, felüljárók, hatalmas, sokemeletes lakótelepek mellett haladunk el, a Lhasza folyón több kisebb vízierőművet látunk. A távolban a város házai felett végre megpillantjuk a Potala palotát. Hogy mi az első gondolatom? Jé, ez a hegy nem is olyan magas, jé, a palota kisebb, mint képzeltem…

Egyre közelebb kerülünk, a szívem egyre hevesebben dobog, hiszen lassan egy újabb álmom válik valóra. Közben pedig eszembe villan, hogy amikor egyik korai olvasmányomban először olvastam a Potaláról, néhány oldalon keresztül azon gondolkoztam, milyen lektor az, aki nem veszi észre, hogy már nem tudom, hányadszor, de elírják a „palotát” potalának. Aztán leesett a tantusz – ha még a kedves Olvasó tudja, mi az a tantusz – és rájöttem, és megjegyeztem, Tibet – Lhasza – Potala.

Egyre csak kanyargunk a keskeny utcákon a nagy autóbusszal. Időnként fel-felbukkan a palota hófehér épülete, érzékelem, hogy mind közelebb kerülünk hozzá, és mind magasabb az a hegy, és mind nagyobb az a palota! Szurkolok, hogy a szállásunk megint jó helyen legyen, ami számomra azt jelenti, néhány perces sétával eljutunk a központba, ebben az esetben a Potalához.

Gyorsan elfoglaljuk a szállást, és hiába figyelmeztet az idegenvezetőnk, 3000 méter felett vagyunk, takarékoskodjunk az energiánkkal, feküdjünk le korán aludni, mi Erikával néhány perc múlva már kilépünk a nyüzsgő utcára, indulunk a Potalához. Alapvetően szófogadó vagyok, na de most! Szó sem lehet róla! Igaz, a jó közérzetünket segíti a „bogyó”, amit a nagy magasság miatt, ellen szedünk, ismét hálával gondolok a főorvos asszonyra. Peruban is jó szolgálatot tett.

Semmi nem tudna visszatartani, hogy most, rögtön, azonnal lássuk! Tíz perc séta, és egyszer csak ott magasodik felettünk a Potala, fenségesen, pompásan, szépségesen. Szó szerint elakad a lélegzetünk, könny szökik a szemünkbe, összekapaszkodva sírunk, meg nevetünk is, hiszen nagy boldogság, hogy itt lehetünk.

A nap még magasan jár, amikor az ellenőrző ponton átjutunk. Igen, már a hegy lábánál lévő park is védett terület. A helyiek felmutatják az igazolványukat, vagy valami olyasmit, az őrök tanácstalanságunkat látva intenek, menjünk mi is nyugodtan. Megyünk is, szemben a Potalával keresünk egy padot, ahonnan aztán nem mozdulunk késő estig.

Előttünk tömeg hömpölyög, gyerekek, fiatalok, idősek, minden korosztály, általában jól öltözöttek, csak kínaiakat vagy tibetieket látunk, ezen az estén csak mi vagyunk ott európaiak. Sok szerzetes is elsétál előttünk, ők visszafogottabbak. Bordó színű ruhájuk alapján könnyű beazonosítani őket. Közöttük is látunk nőket, férfiakat, sőt kisfiúkat is. Mi őket figyeljük, ők minket. Mi őket tartjuk különlegesnek, ők minket. Van, aki csak ránk mosolyog, de a bátrabbak hozzánk lépnek, és kedves gesztusokkal kérik, fotózkodnánk-e velük. Hát persze, örömmel! Ez most éppen olyan, mint amikor én jelzem, kicsit megemelve a gépemet, miközben kérdő tekintettel nézek valakire, egy „témára”, hogy szabad fotózni? Megállapítjuk, az itteniek kedvesek, mosolygósak.

Lehet, most valaki az olvasók közül megjegyzi, már megint ez a mosolygás! De ha valóban így van, és ha valóban működik! Ha rámosolyogsz valakire, légy akár a világ legtávolabbi pontján, a legtöbben visszamosolyognak rád. Kezdhetjük ezt gyakorolni idehaza is.

A lelkünkben béke van, szemlélődünk, üldögélünk, a naplemente után már jólesik a pulóver melege, közben beesteledik, lassan kigyúlnak a fények. A palota hófehér falai mintha maguk is világítanának, olyan sejtelmes, gyönyörűséges a látvány. És mi még mindig nem mozdulunk, mint ahogy a sétálók tömege sem szűnik. Később tudjuk meg, hogy a legtöbbjük zarándok, vagy turista, akiknek a szállása valahol erre van. A Potala ablakai sötéten merednek az estébe, illetve egyszer csak felfedezzük, hogy egyik-másikban fény villan. Találgatjuk, kik lehetnek ott. Néhány nap múlva megtudjuk.

A következő estéken rendre visszatérünk a Potala előtti padra, és csak nézzük, mintha szeretnénk a szemünkbe égetni a látványt. Hónapokkal később írom e sorokat, tehát már leírhatom, igen, sikerült. Kitörölhetetlenül beégett a szemembe, a lelkembe.

Másnap elkezdődik az ismerkedés Tibettel, a kolostorok világával. Bevallom, nagyon hiányos a tudásom a buddhizmust illetően is, tehát most sem fogok okoskodni, akit részletesebben érdekel, rengeteg forrást talál, elmélyülhet benne. Mint ahogy nem fogok a politikai helyzetről sem mélyrehatóan írni, ki-ki világnézete, szimpátiája szerint nézzen utána ennek is.

Így most csak egészen röviden:

Tibet 2,3 millió négyzetkilométeren fekszik, próbáltam kiszámolni, ez kb. 24-szer nagyobb, mint Magyarország területe. Ugyanakkor lakói száma mindössze 5-6 millió. Mivel jó néhány 8000 méter feletti hegy található itt, és még sok-sok 5-6-7 ezres, ez átlagosan 4900 méter feletti magasságot jelent. Tehát a világ legmagasabban fekvő országáról beszélünk.

Magam is többször leírom a szót, hogy a titokzatos Tibet. De mi is okozza ezt a titokzatosságot? Számomra nem más, mint hogy keveset tudok róla, a vallásáról, a történelméről, a hagyományairól, a szokásairól. Nehezen megközelíthető világ, a 19. századot megelőzően igen kevés utazó jutott el ide, majd 1904 után lezárták a határokat a külföldi látogatók előtt. 1951-ben, amikor a kommunista Kína fennhatósága alá vonta Tibetet, a korábbi viszonylagos függetlenségért folyó felkelések tovább erősítették elszigeteltségét. Végül a 14. dalai láma, Tendzin Gyaco 1959-ben kényszerűségből, véglegesen elhagyta a Potalát, és az indiai Dharamszalába menekült. A tibeti buddhizmus feje, bár száműzetésben él, az egyik legtiszteltebb politikai vezető. 1989-ben Nobel-békedíjat kapott.

2008. március 14-én Lhásza utcáin összecsaptak a tibeti tüntetők és a kínai rendőrök. A kínai kereskedők néhány boltját feltörték és kifosztották, tulajdonosukat bántalmazták. A kínai hatóságok leverték a tibeti szerzetesek által vezetett tüntetéseket, ennek tibeti források szerint 130-140 halálos áldozata volt, köztük valószínűleg több kínai nemzetiségű is. A kínai kormány rendkívüli állapotot hirdetett az ország területére, amelyet később megszüntetett.

2011-ben, többéves előkészítés után, a 14. dalai láma önként lemondott világi tisztségéről. 2011. április 27-én nevezték ki a Tibeti Menekült Kormány első miniszterelnökét, Szengét, aki kezdettől legfontosabb feladatának a tibeti ügy békés és erőszakmentes rendezését tekinti. Támogatja a dalai láma által hirdetett középút megközelítést, amely valódi autonómiát biztosítana Tibet számára a kínai alkotmányban. Olyan megoldást keresnek, amellyel mindkét fél nyertesnek érezhetné magát.

Egy pillanatra újra megállok, kedves Olvasó, hogy megjegyezzem, nem vagyok elég felkészült, hogy véleményt nyilvánítsak. Tibet és Kína viszonya a történelem folyamán meglehetősen áttekinthetetlen és némiképp zavarosnak tetsző képet mutat. A tibeti nemzeti büszkeség máig kitart a „mindig is önálló Tibet” oly gyakran hangoztatott képe mellett. A másik oldal nézőpontját tekintve, Kína fennhangon proklamálja – jóllehet leginkább a megszállás legitimizálása, vagy inkább annak magyarázata miatt –, hogy Tibet mindig is Kína része volt. A valóság azonban, mint az ilyenkor lenni szokott, valószínűleg leginkább a két álláspont között fedezhető fel.

Tudom, dióhéjban sűrítettem össze a mai Tibet helyzetét, de megismétlem, aki alaposabb információra vágyik, olvasson utána.

Idegenvezetőnk, Mihály itt is mesél és mesél, így természetesen megosztja velünk Tibet eredetmondáját is. E történetek szerint, három bodhiszattva szállt le a Földre, és eldöntötték, hogy az addig ember által lakatlan területet benépesítik. Az egyik isten, Avalókitésvara (aki Tibet védőszentje is) hím majommá változott, majd ezt követően feleségül vett egy hegyi démont, akitől hat gyereke született: három fiú és három lány. E hat gyermektől származik Tibet népe.

Friss a reggel, amikor elindulunk, rögtön a szállodánk kapuján kilépve nevezetességbe „botlunk”. A velünk szemben lévő épületben lakott annak idején a dalai láma édesanyja, ma az is szálloda. Ahogy körülnézek az utcán, azzal szembesülök, hogy „de hiszen én egészen másmilyennek képzeltem” Lhászát, poros kisvárosnak – valószínűleg az olvasmányaim alapján –, ezzel ellentétben nyüzsgő, lüktető, ha nem is nagyváros. Egymást érik a járművek, buszok, autók, az út két szélén pedig a kopott riksákat tekerik gazdáik, legtöbbször üresen. Mert ha már valaki furikáztatni szeretné magát, akkor egy elektromos robogó hátsó ülésén teszi. Az épületek természetesen tipikusan „tibetiek”, többnyire fehér falak, színes keretű ablakok, lapos tetők, és a háztetőkön, de később a városon kívül sok helyen látjuk, a hegytetőkön is, mindenhol imazászlók lobognak.

Mihálytól erre is magyarázatot kapunk: amikor a szél meglebbenti ezeket a kisebb-nagyobb zászlókat, a rájuk írott ima az égbe száll. Kíváncsi vagyok, így itthon még egy kicsit olvasok erről: „Hagyományosan az imazászlók elősegítették a békét, részvétet, erőt és bölcsességet. A zászlók nem imákat hordoznak istenségek számára - ami egyébként egy gyakori félreértés; a tibetiek inkább abban hisznek, hogy az imák és a mantrák a szél segítségével szétszórják a jóakaratot és a részvétet, így az imazászlók mindenkinek előnyt nyújtanak.

A zászló imái maradandó részei maradnak az univerzumnak, míg a képek kifakulnak. Mint ahogyan az élet megy tovább, és új életek jönnek létre, a tibetiek megújítják reményeiket újabb és újabb imazászlók kihelyezésével a  régiek mellé. Ez a cselekedet szimbolizálja az élet körforgásának üdvözlését és annak a felismerését, hogy minden élőlény része egy hatalmasabb körforgásnak.

Mivel a szimbólumok és a mantrák az imazászlókon meg vannak szentelve, tisztelettel kell bánni velük. Nem lehet letenni a földre, vagy éppen ruhaként használni őket. A legrégebbi imazászlókat megsemmisíteni csak elégetésükkel szabad.”

Talán a legkülönlegesebb, legmeghatározóbb felismerés számomra itt Tibetben az volt, hogy egyszerre vagyok a jelenben és a múltban. Nem úgy, mint amikor egy múzeumban nézelődöm, hiszen akkor nem vagyok a múlt része, inkább „kívülről” vagyok a szemlélője. Itt a múlt is valóságos, minden kézzel fogható, a jelen és a múlt is egyszerre adatik meg. A 21. században vagyok, amikor az utcán sétálgatok, a buszon ülök, az áruházban, a szállodai szobádban, de ha belépek egy kolostorba, a múlt lesz a jelen számomra. Talán bonyolultabb ezt a gondolatot olvasni, mint átélni. Még soha nem volt részem ilyen élményben.

Minden pillanatban látok valamit, amit meg akarok örökíteni, embereket, épületeket, tárgyakat, hangulatokat. Egy idős urat fotózok éppen, mosolyogva rám ölti a nyelvét. Meghökkenek: no de uram! Mihály elmagyarázza, ez egy pozitív gesztus a tibetieknél, azt jelenti, „szívesen látott vendég vagy, nem leszel megmérgezve”. De jó!

Ha tapsolnak, az pedig azt jelenti: „távozz tőlem, gonosz!”.

Kis időre megállok az írásban, kinyitom a fotódossziémat. Csak ámulok, hol mindenhol jártam, mi mindent láttam.

Némi túlzással szinte szájtátva sétálunk a kolostorok udvarán, de nem csak ott, beengednek minket a templomaikba, ebbe a zárt világba, ahol ők maguk élnek, dolgoznak és tanulnak. A kolostorok mélyén tekercseken, falapok közé szorított lapokon, majd könyvek formájában, elképzelhetetlen mennyiségű tudás van felhalmozva. És nemcsak földi halandó számára felfogható, érthető tudást halmoztak fel, hanem rengeteg olyat, amire azt mondjuk, lehetetlen, hihetetlen, földöntúli.

Így, mi turisták álmélkodva, és megilletődve elsétálunk a templomok mélyén, a hatalmas szobrok mögött, a félhomályban, mennyezetig érő polcok előtt. Elmerülünk a múltban. Átélhetőbbé teszi ezeket a pillanatokat a mécsesekben égő jakvaj szaga – a hívek hozzák liter számra –, füstösek a falak is, olykor alig látni a falakra festett képeket. A fölénk magasodó szobrok – isteneket, őrzőket, démonokat, egykori lámákat jelenítenek meg – hol vigyori, hol nagyon is szigorú, szinte ijesztő arccal merednek a semmibe. Itt megállt az idő. Így volt és így lesz még évszázadokon keresztül, ki tudja, meddig.

A hívek pedig csak jönnek, sokan, idősek, fiatalok, imát mormolnak, majd tovább lépnek a következő szoborhoz, ahol ismét elmormolnak valamit. Milyen érdekes lenne tudni, miről szólnak ezek? Vajon egyszerűen csak bemagolt szövegek, vagy kívánságok, vágyak is elhangzanak ott az istenségek lábainál?

Az egyik kolostorban bekukkanthattunk a konyhájukba is. A falak menti lócákon üldögélnek szokásos szerzetesi ruhájukban, középen hatalmas üstök, most éppen üresek. Nem titkolom, váratlanul ér, hogy nagy a rendetlenség, zsákok, dobozok, vizes palackok, és a hívek adományai mindenütt. A tisztaság sem jellemzi a helyet – finoman szólva –, mindent finom por, korom fed, a magas mennyezet sarkaiban fekete pókhálók. Nem is csodálkozom tovább, hiszen szabad tűzön főznek.

Itt ejtek, nagyon röviden, néhány szót a tibetiek konyhaművészetéről. A maga nemében egyedülálló, ételeik íze nem hasonlítható más népekéihez. Ebben – a hegyvidék zord klímája mellett – a vallásos hiedelmek és népszokások is jelentős szerepet játszanak, de az sem mellékes, hogy a hagyományos tibeti ételekhez felhasznált alapanyagok szinte kivétel nélkül a tibeti magas fennsíkról származnak.
Fő táplálékaik az árpa, a hús és a tejtermékek. Legfontosabb ételük a campa, ami lényegében nem más, mint pirított, hántolatlan árpából készített finomliszt. A campaevés során egy csészébe kis vajat tesznek, majd kevés forró vizet adnak hozzá, ebbe öntik a pirított őrölt árpát, melyet kezükkel dolgoznak össze. Ha a campát teával készítik, hogy az ital ki ne folyjon, az árpalisztet az ujjaikkal óvatosan a csésze falához nyomkodják. Amikor csomómentessé keverték a lisztet a sózott, vajas teával, és a massza kellően besűrűsödött, a kapott „tésztából” apró golyókat formálnak, és egyenként bekapva, megeszik azokat, egyébként ők is kézzel esznek.

Italként teát fogyasztanak, némelyikbe vajat tesznek, vagy tejet öntenek, sót szórnak. A vajas teát kortyolgatva isszák, a vendéglátó minden egyes korty után ismét teletölti teával a csészét. Ezért a vendég csészéje sohasem ürül ki, hiszen mindig tele van. Ha a vendég nem akar inni, a legjobb, ha a csészéjét érintetlenül hagyja a távozás pillanatáig, és csak akkor üríti ki az edényét. Így az etikettnek is eleget tesz, és a vendéglátóját sem bántja meg. Minderről csak olvastam, bevallom, nem kóstoltam meg a tibeti ételeket.

Képzeld, kedves Olvasó, ma már a szupermarketekben filteres jakvajas tea is kapható! Hosszan gondolkoztunk, vegyünk-e, de végül inkább a finom jázmin zöld tea mellett maradtunk.

A kolostorlátogatások során nagy élmény volt bepillantani a szerzetes diákok vizsgájának eseményibe. A vizsga vita formájában zajlik, ott ül a rektor és a helyettes rektor. Adott témáról kell számot adni, és amennyire megértettük – már nem, amit mondtak, hanem ahogy zajlik–: öt fiú vitázik, ha tetszik, ha jó a válasz, akkor tapsolnak, ha nem, akkor a bal tenyérbe jobb kézfejjel csapnak, mintegy elsöprik a másik, számukra elfogadhatatlan válaszát. Valószínűleg a diákoknak ez komoly procedúra, nekünk inkább turista látványosság. A több száz diáktárs inkább unatkozva van jelen, sutyorognak maguk között, nevetgélnek, és van, aki inkább minket figyel. De ne legyek ilyen kritikus, hiszen itthoni egyetemistáktól is hallani, hogy olykor mennyire unatkoznak egy-egy előadáson.

Szerettem volna ebben a 3. részben mesém végére érni, de annyi élményben volt részem, hogy úgy döntöttem, lesz még egy 4. rész is. Addig is jó olvasást!

 A cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.