Néma út, kihalt táj - Utazás Csernobilba

1986. április 26. – a nap, ami megváltoztatta Európát. Ezen a napon következett be a köznyelvben csak „csernobili atomkatasztrófa” néven emlegetett, nukleáris baleset a Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben. Az HBO által bemutatott népszerű sorozat hamar megbabonázta a nézőket, és tömegeket buzdított arra, hogy ellátogassanak a csernobili atomerőműhöz, illetve a világ egyik legnagyobb lakatlan városába, Pripjatyba, ahol egykor több mint ötvenezren laktak. Holott engem is utolért a tv-műsor híre, tudatosan nem néztem meg egy részt sem az utazás előtt, számos ismerősöm izgatott javaslata ellenére sem. Az út lehetősége kettős érzéseket váltott ki belőlem: amolyan teniszmeccsként játszódtak le bennem az izgatott kíváncsiság és a kérésekkel teli félelem hirtelen váltakozásai, de végül igent mondtam, amit egy pillanatra sem bántam meg.

Az út a festői Kijevben kezdődött. Szinte zavarba ejtő, hogy egy többmilliós, élettel teli, a pravoszláv kereszténység legszebb nevezetességeit felvonultató fővárostól alig két órányi autóútra egy olyan terület található, ahol még az ember gondolatai is visszhangzanak az üresség miatt. Rövid ott tartózkodásom alatt meglátogattam Csernobil városát, amelynek története ugyan a 12. századig nyúlik vissza, mégis az erőműben történt baleset által vált világhírűvé. Az üres, egyre romló állapotú épületeknek otthont adó kihalt utcákat csak a turistacsoportok zaja tölti meg. A város szinte örkényi humorral felérő sajátossága, hogy az illetékesek száz lakos visszatelepülését engedélyezték, akik zavartalanul élik a mindennapi életüket a turisták nagy megdöbbenésére. Rajtuk kívül találkozhatunk még az atomerőmű kármentesítéséért, illetve a különböző veszélyeshulladéktárolók karbantartásáért felelős szakemberekkel. A tárolókban a ruházatoktól a négyes blokkból kihozott anyagokig szinte minden megtalálható, és ezeket az előírt veszélyességi fokozatoknak megfelelő módon helyezik el.

Csernobilban számomra a leghátborzongatóbb hely az egykori óvoda épülete. A bejárat előtt vidáman beszélgető, a Geiger-Müller számlálójukat izgatottan vizsgáló és szelfiző turisták zajait a másodperc tört része alatt a döbbenet csendje váltja fel az ajtót átlépve. A valaha vidáman játszó gyerekek egykori jelenlétére mára csak a kiságyak vázai, és az egykor sokuknak örömöt adó elhagyott játékok és mesekönyvek bizarr látványa emlékezteti az odalátogatókat. Nem ritka, hogy a döbbent turisták az épületet elhagyva még fotózkodni is elfelejtenek.

Innen rövid autóút vezetett az erőműhöz. A nyakukat nyújtogató turistákhoz csatlakozva türelmetlenül vártam, hogy meglássam a sérült reaktort elfedő új szarkofágot. Képen ugyan többször szemügyre vettem, de ez esetben is elmondható, hogy élőben kell látni ahhoz, hogy ráeszméljünk a valódi méreteire. Az acélból készült, félkör alakú létesítmény szinte ijesztő közelsége leírhatatlan érzésekkel és gondolatokkal árasztja el az odalátogatók minden érzékszervét, akiknek jellemzően szükségük van egy kis időre, hogy felfogják, a hatalmas építmény alatt nyugszanak az egykor egész Európát rettegésben tartó négyes reaktor romjai és az azt egykor elfedő régi szarkofág, amely az idő múlásával kiszolgálta magát. Az atomerőmű biztonsági okokból nem látogatható. Az épületet körülvevő kerítés előtt azonban egy szobor található, melynek a talapzatán kihelyezett emléktábla emlékezteti az arra járókat arra, hogy a régi szarkofág építői a halállal szembenézve védték meg az emberiséget az atomkatasztrófa további következményeitől.

Az erőmű és vele egyetemben az ott dolgozóknak és családjaiknak otthont adó Pripjaty városának építése 1970-ben vette kezdetét. A mára szellemvárossá hanyatlott település valamikor sokak számára adott okot az irigységre, hiszen a Szovjetunió legmodernebb városaként tartották számon, így nem csoda, hogy sokakban ott volt a vágyakozás, hogy hasonló körülmények között élhessenek. E virágzó, boldog élet másodperecek alatt omlott össze, amikor azon a bizonyos szombati hajnalon felrobbant az atomerőmű négyes számú reaktora. Libabőrös lettem a tudattól, hogy ez a kihalt város egykor boldog családoknak adott otthont, munkát és jövőképet. A városban egy kidőlt falú élelmiszerboltban még mindig ott van a bevásárlókocsi és szél által néha megmozdított nyikorgó táblákról leolvasható, hogy „hús”, „sajt”, „gyümölcslé”.

A három évtizede magányosan álló, szovjet méretekhez hűen épített stadiont túlnővő fák csendesen veszik át az uralmat az ember által épített környezet felett.

Legvégül a város jelképének is mondható vidámpark nem érte meg az 1986. május 1-re tervezett, hozzá méltó átadóünnepséget, így a lakosok örömére épített szórakoztató eszközök, - köztük a híres és azóta hírhedté vált körhinta - sose kerültek használatba, és mára az időjárás és a rozsda áldozatává váltak.

E hátborzongató helyszínek, amelyek máig őrzik az egykori szovjet városokra jellemző arculatukat, egy valóságos időutazás élményét adják. Ahogy elhagyjuk a területet, egyre sokasodnak a lakott házak, majd Kijev elővárosát elérve fokozatosan visszatérek a valóságba és megkönnyebbülve pillantom meg a zöld dombok ölelésében csillogó arany kupolás Lavrát.

Meskó Marianna