Látogatás egy királynőnél: kóstolja meg Lübecket!

Csipkerózsika álmot alszik egy város Észak-Németországban: építészete, városmagja évszázadok alatt nem sokat változott. Máig megőrizte fénykorát, amikor a Hanza királynője címet viselte. Ennek legjobban az ide utazók örülnek, úgy léphetnek át a múltba, hogy közben a jelenben sétálnak.

Lübecket minimum kétszer kell felkeresni. Egyszer nyáron, amikor a növényzet buja, lehet a csatornákban hajókázni, és a levegőben ott a tenger közelsége. Máskor pedig télen, mert akkor teljesen más arcát mutatja a város. Amikor karácsonyra készülődik a település, ünnepi fénybe vonja a házait, legalább 12 kézműves vásárt kínál, és jobban feltűnik, hogy a tornyok városának is hívják sok temploma miatt. Az is igaz azonban, hogy egyszer sem volt az Lübeckben, aki nem kóstolta meg a marcipánját!

Honnan ismerős Lübeck?

A letűnt aranykor után, amikor elvesztette hegemóniáját az Északi- és Balti-tenger felett, a 20. században lett újra igazán híres Lübeck. A lakói ennek a hírnévnek azonban kevésbé örültek. Hogy miért? A várost mindig kereskedőcsaládok lakták. Sokan abból gazdagodtak meg, hogy sót adtak el északra (ezzel tudták konzerválni az élelmiszereket, ami esélyt adott a tél túlélésére) vagy bort hoztak Itáliából, és kínálták az édes nedűt a tehetősebbeknek.

Egy ilyen gazdag kereskedőcsaládba született Thomas Mann, a Nobel-díjas író. A lübecki Buddenbrook-kereskedőház története saját családjának története is. Amikor 1901-ben megjelenik A Buddenbrook ház című regénye, a városlakók kiborulnak. Egy regényben látják viszont a városukat, a nyaralásaik célpontját: Travemündét, és sokan kétségbeesetten ismerik fel magukat egy-egy szereplőben! Ráadásul mindez nem a legjobb fényben tűnik fel. Megnyugvást talán csak az hozott, amikor rájönnek, hogy ebben az őszinte történetben van marketing lehetőség: a világ újra kíváncsi lesz Lübeckre. Amikor pedig húsz évvel később a Svéd Akadémia Nobel-díjjal jutalmazza a szerzőt, látszólag minden rendben, egészen a harmincas évekig.

Thomas Mann nagyapjának háza ma is látható, az egyik legszebb épület a Mengstraße 4. szám alatt. Ha nincs időnk a könyvvel hangolódni a városra, legalább a lübecki marcipánt kóstoljuk meg, ahogy az író jellemezte a regényben: „édes teher a gyomornak.”

A háremek édessége északon

A marcipán elterjedéséhez többféle legenda is kötődik, természetesen itt is ismert egy. Az 1400-as évekre Lübeck már megalapította a Hanza-szövetséget, vagyis az erősnek gondolt északi szabad királyi városokat meggyőzte, hogy kölcsönösen adjanak egymásnak gazdasági, katonai támogatást - és együttesen uralják az északi részt. 1402-ben viszont éhínség pusztított a rossz termés miatt. Ahogy korábban is mindig, kikötött egy hajó. Lübecknek mindenre elővásárlási joga van, ha úgy gondolja, az árut nem lehet tovább vinni, a város megveheti. Ezen a görög hajón több mázsányi mandula van. Elárverezik, és egy leleményes cukrász meglátja benne a lehetőséget. Megőrli a magokat, rózsavízzel, mézzel keveri el, és kis golyókat formál belőle. Az addig „háremek édessége" néven arab területeken már jól ismert finomságot az északiak is rögtön megszeretik. Tápláló, másképp ugyan, mint a kenyér, de sokakat megment a haláltól.

Amíg a lübecki marcipánt nem vonták be csokoládéval, könnyen kiszáradt. Márpedig csokoládé csak több száz évvel később jön Európába. Lemondani azonban senki sem tudott róla, amikor egyszer már megkóstolta. Az éhínség után az ára az egekbe szökött, csak a leggazdagabbak tudják megvásárolni, uralkodók asztalán lesz csemege. Mire Oroszországba jut, akármit csinálnak, többnyire kőkemény lesz, de az embereken nem lehet kifogni: a kemény marcipándarabkákat forró italba ejtették, úgy fogyasztották el. Egy most megjelent magyar regényben, az Ezüstpénz átkában pedig afrodiziákumként tűnik fel.

„A pénzváltó kíváncsian nézett rá, tapasztalatból tudta, hogy a kereskedőknél mindig lapul valami különleges portéka. Róla pedig köztudott volt, hogy tehetős, nem okoz gondot, ha drága holmit hoznak a városba.
- Nemigen van szükségem semmire – tárta szét a karát, hogy jobb helyzetből induljon a vásárlása.
- Ez éppen olyanoknak való holmi, akiknek már mindenük megvan! – fordított a beszélgetésen Andreas. – Akinek még nincs elég bútor a házában, és éhesen fekszik le esténként, nem erre fogja költeni a dukátjait.
- Mit hoztál, lübecki Andreas, olyan messziről? – kérdezte most már kíváncsian a másik.
Az idegen elővett egy vastagabbra szőtt textilkendőt a zsebéből, és szétnyitotta. Belül egy finomabb kelme lapult, ezt kettéhajtotta. Nyitott tenyerén, a kelmén most három barnás golyócska lapult, éppen olyanok, mint amilyeneket néhány napja Zsófia testén gurított végig.”

(Papp Noémi: Az ezüstpénz átka, Jaffa Kiadó)

Bárki megkóstolhatja!

Miért veheti meg bárki ma a marcipánt? Az 1800-as években, amikor a cukorgyártás megindult, a marcipán ára mérséklődött. A Niederegger család felismeri benne az óriási lehetőséget, miszerint tömegesen kell gyártani, csak a minőségből nem szabad engedni! Ma is ők az egyik leghíresebb família, akiknek az óvárosban kávézójuk és marcipán kóstolójuk; a városon kívül pedig hatalmas gyáruk van. A kávézó legtetején aprócska múzeum várja a látogatókat: bemutatják a marcipángyártás folyamatát egy kisfilmen, megcsodálhatjuk marcipánból a Holstentort, a híres városkaput, és még Thomas Mannt is elcsíphetjük alkotás közben, marcipánná dermedve.

Szerencsére mára a marcipán nem a világ legdrágább édessége, és bárki degeszre eheti magát vele. S hogy miért érdemes figyelni a csomagoláson, hogy valódi lübecki marcipánról van-e szó? Az arányok miatt! Marcipánként csak azt árusíthatják, ami fele arányban mandula, fele arányban cukor, de Lübeckben ennél is szigorúbbak: a lübecki édesség legalább 70%-a marcipán és csak 30%-a cukor, sőt, a legfinomabb változatban csak 10%-a lehet cukor - érdemes böngészni az apróbetűs részt, és legjobbat ajándékba hazahozni!

Papp Noémi
Fotók: Canva, Huszár Boglárka (https://bogart-photo.hu)

Keresse fel Lübeck városát Észak-Németország: Hanza-városok a két tenger partján körutazásunk során! Ha már arra jár, akkor természetesen marcipánt is egyen, vegyen...!