Endrei Judit - Nagy Péter városa: Szentpétervár 2. rész

Sétálunk egyet a Néva parton, gyönyörű kilátás nyílik a széles folyamra, a túlparton a napfény megcsillan a székesegyház égnek szökő aranyló tornyán. Ez már szinte giccsesen hangzik, pedig ha süt a nap, Szentpétervár sok épületén aranylik-fénylik a díszítés.

A Péter-Pál erőd a város egyik első építménye. a földről nem is látni, micsoda tökéletesen megtervezett, megépített épületkomplexum.

Közepén áll a Péter-Pál székesegyház, 122 m magas harangtornya, aranyozott – na megint itt az arany – csúcsán egy repülő angyal figurájával, a város jelképe lett. Most nem megyünk át, majd legközelebb.

Pihenjünk egy kicsit, nem lehet múzeumról múzeumra járni, kell, hogy felfrissüljünk, a szellemünk, a szemünk, no és a lábunk is elfárad, még ha imádjuk is azt, amit látunk, átélünk.

Kézenfekvő, hogy a közelben, a Néván ringatózó sétahajók közül választunk. Az egy órás „séta” alatt megnézzük az Auróra cirkálót, ami a 20. századi orosz történelem jelentős szereplője lett. Még ma is kutatják, valójában milyen szerepe volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban.

Tekintélyt parancsoló, de most békésen ringatózik a vízen, ma már egy tengerészeti iskola diákjai viselik gondját, múzeumként látogatható. A Péter-Pál erődöt is szemügyre vesszük kicsit közelebbről. Az emlékeimben felidéződik egy téli kép, a parton gyülekeztek a „morzsi”-k – magyarul a rozmáremberek, hogy a befagyott Néva jegébe vájt lékekben mártózzanak meg. Hm, a mínusz tíz-húsz fokban nem kevés lelkierőre lehet szükség egy ilyen akcióhoz. Állítólag ez nagyon egészséges, én mégis maradok a hagyományosabb egészségmegőrzésnél!

Most éppen vitorlásverseny zajlik az erőd tövében, a sok színes vitorlás ijesztő gyorsasággal siklik a folyó vizén. Ezzel ellentétben mi szépen csordogálunk, és bekanyarodunk a Mojka folyócskára, innen alulról egészen más a perspektíva, néha olyan érzésem van, nem is férünk át a hidacskák alatt. De hihetetlenül ügyesen manőverez a kapitány, néhány ezerszer már biztosan megtette ezt az utat.

Bárhol járok a világban, nagyon sokat gyalogolok, szeretem figyelni a helybélieket, a viselkedésüket, leülni egy padra, be-bekukkantani némelyik üzletbe, még ha nincs is szándékomban vásárolgatni. Így teszünk most is, annál is inkább, mert a látnivalók a belvárosban gyalogosan elérhetőek, trolira is csak akkor szálltunk, ha már végképp nem bírja a lábunk.

Elgondolkozom, vajon Nagy Péter, aki e város alapításával „ablakot” akart vágni Európára, elégedett lenne most a várossal? Aztán az is eszembe jut, mennyi ember esett az építkezések áldozatául, hiszen ingoványos, mocsaras területen kellett megvetniük a lábukat, megépíteni a hatalmas házakat, kialakítani a nyílegyenes sugárutakat.

Micsoda akarat, elszántság, céltudatosság lakozott Péter cárban, hogy mindezt végig vitte. De ő maga is részese volt ennek a nem mindennapi építkezésnek. A hatalmas ország cárjaként elment Hollandiába, ahol egyszerű hajóácsként dolgozott, és tanult neves mesterek mellett. Bejárta fél Európát, Dániában, Svédországban is megfordult, sőt Velencében is megfordult, és minden tudást hazahozott, amivel országa hasznára lehetett.

Elkalandoznak a gondolataim, nem tudok ellenállni a nosztalgikus hangulatnak. Megkeresem egykori főiskolánkat a Mojka partján, minden ugyanúgy néz ki, mint negyven éve. A főiskola ma már egyetemmé avanzsált, Herzen Állami Pedagógiai Egyetem.

De a bejárat, a névadó szobra, az épület mit sem változott. Az utcákon keresem a kis bádog pulton pirozskit – húsos vagy káposztás „derelyét” – árusító néniket… hiába, már eltűntek. Helyettük egymást érik a kisebb-nagyobb falatozók, étkezdék, ahol néhány száz forintért is jól lakhat az ember. De persze se szeri, se száma a drága éttermeknek, ha valaki különlegesre, drágára vágyik, ezt is megtalálja. Csak töltse fel a bankkártyáját, szükség lesz rá! A régi idők városképéhez elmaradhatatlanul hozzátartoztak a kvaszt kínáló hatalmas tartálykocsik. Fillérekért ihattuk ezt a tipikus orosz „üdítőt” bárhol az utcákon. Manapság sehol nem látni, se Moszkvában, se itt. Igaz, a nagy bevásárlóközpontok polcán ott sorakoznak a különböző ízesítésű, palackozott kvaszok. Veszünk is egyet, Laura csak annyit mond, „érdekes”, ami a mi családunkban nem éppen pozitív jelző. Nekem tetszik, elfogy az üveg ott létünk alatt. Aztán orosz fagyit kezdünk keresni, de hamar belátom, lehetetlenre vállalkozunk. A fagyit árusítók kínálatában sokáig kell keresgélni, amíg a sok nyugati márka között végre rábukkanunk egy „plombír-ra”, nagyon vaníliás és nagyon édes tölcséres fagyira. 

 A cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.