Endrei Judit - Afrikai mesék 2. rész

Amikor megérkezünk a szállodába – megint nagyon kellemes szállást foglalt az 1000 Út –, távoli, mennydörgésszerű hang üti meg a fülem. Lehet, vihar lesz? Végül is az esős évszak már elkezdődött és az idefelé vezető úton, a látóhatáron fekete felhők gyülekeztek, villámok is cikáztak…

Hamar kiderül, dehogy égzengés, ez maga a Viktória vízesés!

És nem tehetek róla, megint rám tör az érzés, de hiszen tényleg itt vagyok!

A személyes találkozásig azonban még várni kell holnap reggelig. Olyan ez, mint a késleltetett jutalom, tudod, hogy már ott van, de még nem kapod meg.

A hatalmas, elegáns szállodában sétálunk egyet. A szobánk nem a belső udvarra néz – kezdetben morgolódom is ezért –, de ettől lesz kalandosabb, mint később kiderül. A tavacska partján egy feliratot fedezek fel: „ne engedjék a gyerekeket a tóban játszani, mert ez természetes víz, és előfordulhatnak kis krokodilok.” O-o-o!

Alkonyodik, kiülünk a szobánk teraszára, pár méterre a kerítés és mögötte a vadon. Hogy valóban közel van, perceken belül kiderül. Nem hiszek a szememnek! Váratlan vendég érkezik, először egy, majd több majom személyében. Ha mellé állnék – de nem állok! –, a mellemig érne. Szóval nem kis darab. Ráadásul a kerítés és a teraszunk között áll. Nem vagyok majomszakértő, de azt hiszem, pávián. Kölcsönösen szemlélgetjük egymást, bevallom, hevesebben ver a szívem, ugrásra készen visszatolatok a szoba belseje felé. Aztán mégis kimerészkedünk, és élvezzük a szobánk plusz „szolgáltatását”. Megjelenik az egész család, szó szerint elfoglalják a szállodának ezt a szárnyát, olyan könnyedén ugrálnak a fák, az emeletek között, hogy majdnem megirigylem őket a ruganyosságuk miatt. Pironkodva vallom be, még a szerelmeskedésüket is végignézzük.

A másnapi program zsúfoltnak ígérkezik: séta a Viktória vízesésnél, helikopteres kirándulás a vízesés felett, sőt még raftingolásra is lenne lehetőség. Aki pedig szeretne, elefánt szafarira mehet. Ez utóbbit elvből kihagyjuk. Nagyon szeretem az elefántokat, az egyik legintelligensebb állat a Földön. Utazásunk előtt elém került egy cikk arról, milyen kegyetlen módon idomítják őket – kampós vassal, lánccal –, hogy elfogadják, és a hátukon vigyék az embereket. Bár később útitársaim lelkesen térnek vissza, mi mindent láttak, de nem bánom.

A helikopteres kirándulásról is úgy gondolom, nem ad többet annál, mint hogy szinte az egész napot a vízesés mellett töltjük, a raftingolás gondolatára pedig halálfélelem tölt el. Különösen, amikor kiderül, olykor akár a 150 km/órát is eléri a folyó sebessége. A park belépődíjas, ezért reggel bemegyünk, és maradunk. Sokáig.

A Viktória vízesés Zimbabwe és Zambia határán található. Mielőtt egy európai ember – róla majd később – felfedezte, a helyiek már réges-rég ismerték. Nagyon találóan, a Mosi-oa-Tunya – „mennydörgő gőzölgés”, „robajló füst” – nevet adták neki.

Mosolyogva fogad minket ez a geológiai csoda! Ragyogóan süt a nap, éppen ezért gyönyörű szivárvány-hidak képződnek. Karnyújtásnyira vannak, mégsem érem el.

Fenséges? Félelmetes? Lenyűgöző? Magával ragadó? Melyik jelzőt használjam? Hiszen bármelyik illik a látványra.

Idegenvezetőnk, Károly elmondja, nincs olyan, hogy a világ „legnagyobb” vízesése. Van legbővebb vízhozamú, legmagasabb, legszélesebb… A Viktória a legszélesebb, 1708 méteres szélességével. A Zambezi folyó táplálja, ez Afrika déli részének legnagyobb folyója.

Írás közben olvastam, hogy a vízesés egyre szélesedik, pár százezer év múlva már a kilencedik zuhatagot is megszemlélhetik az odalátogatók. Már ha a Föld még létezik.

Még néhány adat azok kedvéért, akik szeretik a számokat.

Magassága 61-108 m, alatta a víz 25-75 m széles. Az esős évszakban hatalmas mennyiségű, másodpercenként közel 15000 köbméternyi víz zúdul alá iszonyatos robajjal, miközben a vízpára 3-500 méter magasságba is fölszáll.

Félelmetesek a sötét színű, felfelé meredő sziklák, gyönyörködünk a helyenként száz méter magas kőfaragványokban, amelyeket az évmilliók során a vízcseppek a sziklafalba vájtak.

Lehet, májusban sokkal több víz zúdul le – mi decemberben vagyunk itt, éppen csak elkezdődött az esős évszak –, de a monumentalitása talán így még jobban érzékelhető! A nagyobb zuhatagok: Ördög vízesése, Fő-zuhatag, Lópatkó-zuhatag, Szivárvány-zuhatag és Keleti-zuhatag. Többször is végig sétálunk, oda-vissza, nem tudunk betelni a látvánnyal. Közben pedig hol a magasra csapódó párától, hol pedig a közben eleredő esőtől ázunk bőrig. De kit zavar ez? Hiszen itt vagyunk a Viktória vízesésnél!

A Viktória 1989 óta az UNESCO-Világörökség részeként nemzetközi védelemben is részesül. Ez azt is jelenti, hogy a vízesést körülölelő természetet, a dzsungelt megóvták, épp csak a kilátóhelyeket, a sétautakat tették biztonságossá.

Az imént kifelejtettem a felsorolásból – milyen fakultatív programok közül választhatunk – az Ördög-medencében való „csobbanást”. A szárazabb hónapokban egy adott ponton be lehet sétálni a vízesés pereméig, de csak a zambiai oldalon. Itt a sok ezer éves eróziónak köszönhetően olyan mélyedések alakult ki, amelyekben, mint egy természetes medencében, akár úszkálni is lehet. Alig hiszünk a szemünknek, most is érkezik egy társaság, hogy kísértse a sorsot. A pára miatt nem olyan tiszták ezek a felvételek, de azért látszik, hogy ezen a délutánon is akadnak vállalkozó kedvű?, őrült?, bátor? turisták. Én meg a túlparton halálra izgulom magam, mikor pottyan le valamelyikük.

Megígértem, ha röviden is, de írok David Livingstone-ról, aki európaiként először pillantotta meg a „mennydörgő gőzölgést”.

Livingston skót orvos-misszionárius 1841-ben indult első térítő útjára a földrész legdélibb részébe. Célja a kereszténység, a kereskedelem, a civilizáció terjesztése volt. A helyieket, sokakkal ellentétben, magával egyenlőnek tekintette, próbálta őket földművelésre, iparra tanítani. Ezek segítségével akarta a rabszolga-kereskedelmet megingatni.

Nem volt a hagyományos értelemben vett misszionárius, kíváncsisága hajtotta az ismeretlen tájak felé. Több felfedezés is fűződik nevéhez. 1853-ban a Kalahári sivatagon átvágva jutott el a Zambézi folyóig, onnan pedig az Atlanti-óceán felé vette útját. De 1855-ben kelet felé is fel akarta fedezni a vidéket, viszontagságos út után, 1855. november 17-én makololo törzsbéli kísérőivel jutott el a „robajló füstig”, amit az akkori brit királynőről nevezett el Viktória vízesésnek. A skót felfedezőre nagy hatással volt a látvány, a következőket jegyezte fel róla: „Olyan gyönyörű, hogy még az angyalok is elámulnának, ha felette elrepülve megpillantanák.”

Amikor hazaérkezett Angliába, nemzeti hősként fogadták. Ám az elismerés és az ünneplés sem tudta visszatartani attól, hogy visszatérjen imádott Afrikájába. Ahol aztán 1873-ban, betegen, hatvanévesen elhunyt.

Tisztelői szobrot állítottak Livingstone-nak, mi is elidőzünk a szobránál. Próbáljuk, de lehetetlen elképzelni, hogyan tette meg a sok ezer km-es utat, a végeérhetetlen bozótoson, dzsungelen át. Hogy azután, ha véletlenül is, de rábukkanjon erre a csodálatos helyre. Mi mindent élt át, mennyi betegség gyötörte, hányszor keseredhetett el, és hányszor kerekedett felül a nehézségeken.

Olvastam, hogy miközben Livingstone óriási hatással volt a brit birodalomra, családi életével fizetett érte. Távollétei során gyermekei apa nélkül nőttek fel.

Búcsúzóul még meglátogatjuk a zuhatag közelében található, a világ egyik legnagyobb és legidősebb baobabfa példányát. Ma már turista látványosság, de egykoron fontos „útjelzőként” szolgált. A nagy majomkenyérfa a kereskedők, kalandorok és utazók fontos találkozási pontja volt.

Ez a mese eddig tartott, majd folytatom.

A cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.