Fejléc menü

Endrei Judit - Afrikai mesék 1. rész


2018. október 12.

Több, mint huszonnégy órája vagyunk már úton, harmadszor emelkedik velünk a repülőgép, és még mindig legalább kétezer km van előttünk. A Dél-Afrikai Légitársaság gépén ülünk és mivel viszonylag rövidet repülünk, hamar hozzák az italokat. Kezembe veszem a teás „csészét” – igazából csak egy papírpohár, de a benne lévő tea jó, fekete és forró –, rögtön megakad a szemem a feliraton: „UKUHAMBA KUKUBONA” – aláírás xhosa. Ott van angolul is, és bár nem tanultam ezt a nyelvet, de annyit megértek: „Az utazás ablak a világra”. Nekem való mondat, rögtön a szívembe zárom Xhosa-t, bár fogalmam sincs, ki ő. Ez a gondolat lehetne az én mottóm is, hiszen utazásaim során, legyen az a magyarországi kalandozások egy-egy városa, települése, de akár a világ másik vége valahol, a szívemben, szellememben mindig ablak nyitok arra a világra, kultúrára, az ott élő emberekre. …De ki lehet XHOSA?! No, majd otthon megnézem, „kiguglizom”, ahogy manapság a fiatalok mondják.

De hova is tartok, a világ melyik tájára?

A fentiekből már kiderült, hogy Afrikába utazunk, de mint tudjuk, Afrika hatalmas, a Föld második legnagyobb kontinense.

Bevallom, Afrika korábban nem tartozott a hőn vágyott úti céljaim közé. Illetve ez így nem igaz! Mindig is szerettem nézni a természetfilmeket, a szavannák lakóit, állatait bemutató sorozatokat. De olyan távolinak tűnt az a világ, hogy még a vágyakozást is irreálisnak éreztem. Egyébként pedig a Föld sok szépséges helye ott sorakozik a bakancslistámon, így, lehet, igazságtalanul, Afrika hátrébb szerepelt a sorban. Mert a lista hosszú, én pedig annyira szeretek utazni. Bármikor bárhova útra kelnék. Olykor pont olyan vagyok, mint Pavlovnak az a bizonyos kutyája, ha csak meghallom egy gurulós bőrönd koccanását a járdán, máris elönt a szenvedélyes óhaj, csomagolni, indulni, utazni, mindegy, hova.

Hogy december elején útra keltünk, a világ másik felét megcélozva, egyértelműen Erika húgomnak köszönhető. Hiszen benne már réges-régen olthatatlan vágy élt, hogy egyszer elutazzunk oda. És én, mint jó testvér, úgy gondoltam, néha a húgom is dönthet. J De mint az imént már írtam, Afrika hatalmas földrész, ezért pontosítok egy kicsit, a kontinens déli része, Namíbia, Botswana és Zimbabwe felé vettük az irányt.

Természetesen kellett ehhez az 1000 Út Utazási Iroda is, hiszen az ő segítségük nélkül számomra nem valósulhatott volna meg ez az utazás.

Bevallom, kedves Olvasó, korábban nem tudtam, mikor és honnan is kapta a nevét ez az elképesztően hatalmas méretű földrész. Persze, most már utánanéztem. A latin terra africa kifejezésből ered a neve, az ókori rómaiak hívták így a földrész általuk ismert, északi partvidékét, ahol hasonló nevű provinciát is alapítottak. Feltehetőleg a latin „africa” („napfényes”) vagy a görög „a phriké” („nem hideg”) szóból ered.

A méreteket, a távolságot mutatja, hogy Dubain( odáig 5 óra repülés) keresztül utaztunk Johannesburgba ( 8 óra repülés), és innen még két óra Namíbia fővárosáig, Windhoekig. Nagyjából 30 órát voltunk úton.

(Két hetes kalandozásunk során gyakran mondogattam, Istenem, nem hiszem el, hogy itt lehetek, hogy Namíbiában, Botswanában, Zimbabwében vagyok! És most, ahogy visszaemlékezem, újra itt az érzés, hogy tényleg ott voltam, tényleg láttam, átéltem mindezt?!)

Itthonról tél eleji, mínusz körüli hőmérsékletből indultunk el, ott olyan harminc fokos hőség fogadott. És később ennél csak perzselőbb volt a meleg, gyakran 40 fok körüli.

Kedves Olvasó! Úgy döntöttem, most nem kronológiában mesélek erről a nem mindennapi útról, hanem kiemelek egy-egy érdekes, izgalmas élményt, találkozást.

A fotókat még mindig nem tudom belerakni a blog szövegébe – meg kellene végre tanulnom –, ezért azokat majd a FB-oldalamon láthatjátok.

Hát akkor következzék az első mese.

Utunk során eljutottunk az Okavango folyóhoz, pontosabban a delta egyik ágába.

Az Okavango-delta (más néven Okavango-mocsár) a világ legnagyobb szárazföldi delta torkolata Botswana északi részén. A hatalmas mocsárvidéket alkotó delta azon a helyen alakult ki, ahol az Okavango folyó a Kalahári sivatag lefolyástalan medencéjébe ömlik, melyből a víz nem tengerbe jut, hanem nagy része elpárolog, elszivárog. Leegyszerűsítve, elnyeli a Kalahári. A száraz téli hónapokban – ez ugyebár egybeesik a mi nyarunkkal, hiszen a déli féltekén vagyunk – messzi távolságokból csalogatja ide a víz az állatokat, ezzel Afrika egyik legnagyobb sűrűségű állatvilágát hozva létre.

2014-ben felkerült az UNESCO világörökség listájára.

Maunban töltöttük az éjszakát, ismét jó szállodát szervezett nekünk az utazási iroda. Kipihenten készülődünk a nagy kalandra! Mert, hogy kaland lesz, abban biztos voltam. A programból tudtuk, a következő éjszakát kint töltjük a vadonban, a deltában, ráadásul sátorban. Utoljára zsenge ifjú koromban sátoroztam. Ki sem számolom, mikor voltam utoljára zsenge…

A helyi cég képviselőjétől alapos tájékoztatást kapunk, a folyóághoz „helyi járattal”, speciális dzsippel utazunk kb. egy órát. Ott átszállunk a mokorókba (van, ahol makorónak írják), és kb. két órát hajózunk a táborig. Jókat nevetgélünk, poénkodunk, ekkorra már jól összerázódott kis csapatunk. Azt is elmeséli a képviselő, ne izguljunk, luxus sátrak várnak, vizes blokkal. Van kérdés? Nincs kérdés!

cikk_4325_mokoro_1681274_640.jpg

Hamar kiderül, igencsak szükség van a „speciális” dzsipre, mert a homokos, hepehupás talajon nagyokat zöttyenünk, kicsit olyan, mint a hullámvasút, csak kiszámíthatatlanabb. Néhány kék folttal gazdagabb leszek megint, no de Afrikában vagyok! Kit érdekel!

Út közben itt-ott kunyhókat látunk a fák között, némelyik tipikus afrikai (természetfilmekben láttam sokat), kerek, nádtetős, de van deszkából, bádogból, toldozott-foltozott falú is. Mérhetetlen a szegénység. Próbálom elképzelni e kunyhókban zajló életet, a berendezést – már ha egyáltalán a fekvőhelyen kívül van valami más is –, a lakókat… Nem megy. Nem akarom összehasonlítani az itthoni szegénységgel sem… Sehol sem jó, bárhol is éljen szegénységben egy ember a világon, aki kiszolgáltatott, aki éhezik, aki nem tud a gyerekének enni adni… Mindenesetre belém hasít az érzés, milyen szerencsésnek érzem magam az életemért, azért is, hogy soha nem kellett megtapasztalnom a szegénységet testközelből. Feltűnik a sok száradó ruha, mintha mindig mosnának. Lehet, hogy ez is a szegénység jele? Hogy nincs több váltásnyi ruhájuk, és ezért rögtön kimossák? A főzést is nagyon egyszerűen oldják meg, egy kicsi, elkerített részben, szabad tűzön főznek valamit, kölest, rizst, talán.

Fás, cserjés területen kanyarog az út, hatalmas elefánt ürülék kupacokat fedezünk fel, némelyik már száraz, de van egészen friss is. Az afrikai elefánt a legnagyobb szárazföldi állat, így a kupacok is méretesek, amiket maguk után hagynak. Ezek szerint olyan területen haladunk, ahol akár elefántokkal is találkozhatunk…

Megérkezünk a kikötőbe, a delta Boro nevű folyócskájához, a parton 8-10 mokoro vár utasaira. Korábban az ilyen nevű fából vájták ki a hosszú, karcsú csónakokat, ma már védik ezeket a fákat, ezért inkább műanyagból (?) vagy vékony fémből (?) készítik őket.

Előbb még elküldenek bennünket toalettre, hiszen két órás csónakázás vár ránk. Körbenézünk, hol lehet a WC. Egy falusi pottyantóshoz kísérnek, bátran magamra vállalom a felfedező szerepét, én megyek be először – egy pillanatra nosztalgikus hangulatom lesz, felidéződik a gyerekkorom. Túlélem. Csak közbevetőleg jegyzem meg, éppen a napokban láttam a FB-on egy kisfilmet, a kolera elleni védekezésben milyen nagy szerepet játszanak vagy játszanának az ilyen falusi budik. Hiszen sok helyen Afrikában még ma is „csak úgy”, a bokorban intézik el a kis és nagy dolgokat – a kézmosás ismeretlen –, ami befolyik a közeli patakba, tóba, amiből pedig isznak, mosnak, főznek… így szép lassan körbefertőzik egymást és hihetetlen gyorsasággal terjed el egy-egy járvány. Szóval a jó öreg pottyantós a fekete földrészen a higiénia egy fontos bástyája lehetne.

Ott álldogálunk a parton, várjuk az indulást. A helyiek előkészítik, tisztogatják, törölgetik a csónakokat, amiket szívem szerint inkább lélekvesztőnek titulálnék. A főnök – később kiderül, ő Andrew/Andris – elkezd beosztani bennünket. Észreveszek a lehetséges evezősök között egy fiatal nőt, mosolygós, kerekded. Összevillan a szemünk Keye-vel – később megtudjuk, így hívják –, összemosolygunk, kiválasztjuk egymást. Ő lesz a mi hajósunk! Hogy mitől alakul ki szavak nélkül két ember között rokonszenv? Más a bőrünk színe, a nyelvünk, a kultúránk, és mégis, egy pillanat alatt történik valami, amitől észrevesszük, sőt megkedveljük egymást. Utunk végén természetesen Keye is kap borravalót, ez a szokás. De azt érzem, valamit még adni kellene, ami jobban kifejezi a hálámat, hogy ügyes volt, hogy óvatos volt és hogy vigyázott ránk. Így megkapja az új „utazós” sálamat. Remélem, majd időnként – ha a vállára teríti – gondol rám, arra a helyes, mosolygós fehér nőre…

cikk_4323_1000ut_afrika_namibia_botswana_zimbabwe.jpg

Bekucorodunk a csónakba, pille könnyű, minden mozdulatra megbillen. Megkapaszkodunk a szélébe, szinte belefehéredik az ujjunk. Elindulunk, és hihetetlen, de pillanatok alatt feloldódik a feszültség. Mintha az Édenkertben hajókáznánk. Köröskörül fehér, rózsaszín, lilás-kékes tavirózsák ringatóznak, megszámlálhatatlan sok, számomra ismeretlen madár a parton. És minden nagyon zöld. Rájövök, de hiszen itt már elkezdődött a tavasz – helyesen mondva az esős évszak. Próbálom őket lefotózni, de persze nem várják meg, hogy rájuk fókuszáljak öreg kis gépemmel. Tovaröppennek. Ilyenkor azzal szoktam magam vigasztalni, majd a szememben megőrzöm, viszem haza a látványt. Így lesz most is.

Egyszer csak mintha dombok magasodnának fölénk, ami furcsa egy mocsaras, sík vidéken. A szürke dombokról hamar kiderül, hogy elefántok. Szinte a keskeny folyócska partján álldogálnak, hárman, nagyon közel hozzánk. Kettő közülük, ha jól látom, falatozik, de a harmadik, meg sem moccan, mintha szigorúan őrt állna. A helyiek is lelassítanak, megállítják kis hajókaravánunkat. Sőt, le is guggolnak a csónak végében, ebből arra következtetek, nem veszélytelen a helyzet. Csöndben suttogunk, mi is, ők is. Mi kicsit aggódunk, most mi lesz, ők pedig valószínűleg arról beszélnek, menjünk tovább, vagy sem? Veszélyes, vagy sem? A mi Keye-ünk áll elő a megoldással. Sosem hinnétek el, mivel. Azt javasolja, tapsoljunk! És mi, bár kissé hitetlenkedve, de tapsolni kezdünk. A házméretű elefántok pedig komótosan megfordulnak, azt gondoljuk, majd elbattyognak… de nem, csak a feneküket mutatják felénk. Nem baj, nekünk ez is jól jön, gyorsan tovasiklunk.

cikk_4324_1000ut_afrika_namibia_botswana_zimbabwe2.jpg

Végre megérkezünk a táborhelyre. Minden van, csak luxus sátrakat nem látunk. Nemcsak magamon, de a társaimon is érzem, mintha kissé megijedtünk volna, mind megszeppenve nézelődünk. Tényleg itt fogunk éjszakázni? Ezek lennének a luxus sátrak? Hol a vizes blokk? Hiszen a sátor hátuljában, a „vizes blokkban”, csak egy vödör lóg magasan, egy láncon, amit meg lehet tölteni a folyócska vizével, ez lenne a zuhany. A toalett pedig… egy földbe ásott gödör, ez is pottyantós…Na, jó, van rajta egy WC-t utánzó műanyag tákolmány. Téblábolunk még néhány percig, aztán leülünk a közös asztal köré, az amúgy jó kedélyű társaság igencsak elcsöndesedik.

És ott az isten háta mögött a mi Andrew-nk/ Andrisunk pontosan felméri a helyzetet. Valószínűleg nincs tizenöt diplomája, nem olvasta önfejlesztő könyvek tömegét. Ösztönösen, hihetetlen érzelmi intelligenciával felismeri, hogy mi európaiak egyszerűen betojtunk. Elkezd játszani velünk, találós kérdéseket tesz fel, afrikai meséket mond, és ezzel szépen, lassan feloldja a feszültségünket. Olyannyira, hogy többen is bemásznak a sátrukba délutáni sziesztára. Mi, Erikával, ezzel még várunk, teázunk, kávézunk, inkább kint üldögélünk az árnyékban, olvasunk, naplót írok. Egyszeriben olyan érzésem támad, hogy egy Afrikában játszódó film szereplői vagyunk, és most éppen megpihenünk, a szafari után…

Ha nem is vagyunk filmszereplők, de délután gyalogos szafarira indulunk. Extrához – ez a neve a fiatal fickónak, aki a vezetőnk lesz – az első kérdésem, mi a realitása, hogy itt kígyók is vannak? Persze, hogy vannak, jön a válasz: fekete mamba – itthon utólag olvasom el, ő világ leggyorsabb kígyója, eléri a 20 km/h-s sebességet. Afrika leghosszabb mérgeskígyója – elérheti a 4,3 métert is. De van köpködő vipera, kobra is – folytatja… Mivel a „mokoro-járat” csak holnap reggel indul vissza a civilizációba, nincs más választásom, alkalmazkodom. Ebben amúgy elég jó vagyok!

Kedveseim! Jártatok már hímes tojáson? Na, ezen a délutánon, a két órás vadlesen én ilyen óvatosan lépkedem, kezdetben legalábbis. Kikerülök minden gyanús lyukat, a magas fűben is pipiskedve, ugrásra készen haladok. De aztán hamar elvarázsol a táj, a zöld réten, a közelünkben zebrák legelésznek. Itt-ott egy-egy fa, bokor teszi változatossá a környéket. Csak ámulok és bámulok, megint csak hitetlenkedem, hogy én vagyok az, aki mindezt átélem?!

Egyre több zebrát fedezünk fel. Magától értetődően merül fel a kérdés, a fekete vagy a fehér az alapszín. Csak találgatunk, de még a helyiektől sem kapunk biztos választ. Itthon utánanéztem, és ezt találtam: „a zebra fekete alapon fehér csíkos. Ezt onnan lehet tudni, hogy az állat bokájánál, orrán, sörényén és farkán fekete az alapszín. Ezek a fejen, a nyakon és a törzsön függőlegesek, míg az állat farán és lábain vízszintesek.” Ha az okosok így gondolják, fogadjuk el. Továbbá: „A zoológusok szerint a csíkok az álcázást szolgálják. Ez többféleképpen is elképzelhető. A csíkok segíthetnek a zebrának elrejtőzni a fűben. Elsőre ez nem hangzik hihetőnek, hiszen a fű nem fekete-fehér, de mégis van értelme, hiszen a zebra elsődleges ragadozója, az oroszlán színvak. Egy magas fűben álló, mozdulatlan zebra gyakorlatilag észrevehetetlen egy oroszlán számára. Viszont a zebrák többnyire ménesekben járnak, és ritkán magányosak, az álcázás másik módja a ragadozó összezavarása: néhány szorosan egymás mellett álló vagy mozgó zebra az oroszlán szemében egyetlen, jókora állatnak tűnik, így nehezebben tud kiszemelni magának egyetlen áldozatot. -Hát ez nagyon érdekes! Még azt is olvasom, hogy állítólag a csíkozásuk ahhoz hasonlítható, mint az ujjunk rajzolata: nincs két egyforma. A delta lakói között olykor feltűnnek gnúk, varacskos disznók és ki tudja még milyen állatok. Közben természetesen szóba elegyedünk kísérőnkkel, Extrával. Kíváncsi vagyok, ki ez a huszonéves, energikus fiatalember, ráadásul egy ilyen különös névvel. Elmeséli, két kis ikerlánya van, és szeretne mihamarabb kikerülni innen, be a nagyvárosba, saját vállalkozásba kezdeni. De nem könnyű, mert sok pénz kell hozzá, a tanuláshoz, a vállalkozáshoz. Kemény munka a mokorózás. Nekünk, az utasoknak úgy tűnhet, könnyedén siklunk a vízen, de két órán keresztül azzal a hosszú bottal újra és újra előbbre mozdítani a hajót, folyással szemben, nem kis feladat. Mutatja is, bizony megfájdul a válla egy-egy ilyen túra után.

Észre sem vesszük, hogy közben bealkonyodott, az egész látóhatár lángba borul a lebukó nap fényében. Mire visszatértünk a táborba, mokorós barátaink szépen megterítettek, textilszalvétával, pléh tányérokkal és poharakkal. Finom, többfogásos vacsorát varázsoltak elénk, előétellel, levessel, csirkepörkölthöz hasonló főétellel. Sőt, még desszert is került az asztalra. A kedvességük, figyelmességük még arra is kiterjedt, hogy Erikának külön készítettek vegetáriánus ételt.

A kicsiny tábortüzünk mellett elüldögélünk még egy ideig, aztán egyik társunk invitálására csillagnézőbe indulunk. Na, ez megint túlzás, hiszen csak három lépésre hagyhatjuk el a tábor területét, ennyit engedélyez Andris. Lélegzetelállító az égboltra pillantani. Lézer „kardjával” – ilyen eszközt még sosem láttam – megmutatja a Nagy és Kis Magellán-felhőt, az Orion csillagképet, de a Dél Keresztjéhez még korán volt, azt csak hajnalban lehetne látni. Ha lennének a feketének árnyalatai, akkor azt mondanám, a legfeketébb fekete bársony borul fölénk, a csillagok fényesek, éppen ezért olyan közelinek tűnnek, mintha csak fel kellene nyúlni, és szép sorban leszedni az égboltról e ragyogó drágaköveket. Itt aztán nincs fényszennyezés! De mik ezek az apró fények mellettem, a fejem felett, lent a fűben? Alig hiszek a szememnek! Hiszen ezek szentjánosbogarak – lehet, itt más a nevük –, sok ezer kilométerre az otthonunktól a kedves kis lámpások köröznek körülöttünk. Gyönyörködünk egy darabig, maradnánk is, de lassan nyugovóra kell térni. Búcsúzóul táborvezetőnk nagyon komolyan figyelmeztet bennünket, éjszaka bármilyen zajt hallunk a sátoron kívül, ne kíváncsiskodjunk, ne nézzünk ki, és főleg, ne akarjuk lefotózni. Miért?– kérdeztük kórusban. Mert éjjel bejöhetnek a vadállatok a sátrak közé! – jött a válasz.

Hát akkor inkább bent, mint kint! Szélsebesen bekúszunk ideiglenes otthonunkba, ahol olyan sötét van – erre mondják, koromsötét –, hogy egymást sem látjuk, pedig kb. fél méterre van a két vaságy egymástól. No, de egy utazó mindenre felkészül. Előveszem picurka elemlámpámat, amit folyamatos tekeréssel – elképesztő zajjal – újra lehet tölteni. Már elképzelem, ahogy vészhelyzetben egy leopárd vagy mondjuk, egy elefánt szemébe világítok ezzel a „fényárral”, miközben bőszen tekerek. Ha mással nem is, de ezzel az egetverő zajjal biztosan megfutamítanám őket... Mindenesetre gyorsan körbevilágítjuk a sátor minden zugát, megnyugszunk, nincs lakótársunk. Akkor most irány a „fürdőszoba”? Délután még kiselőadást tartottam Erikának, miért elképzelhetetlen számomra, hogy mosdás nélkül feküdjek le. De az vesse rám az első követ, aki másként döntött volna ezen körülmények között. Mert kérem szépen, nem hogy nem mosdunk, de ruhástól nyúlunk el az ágyon. Némi vigaszt nyújt az aznapi „fertőtlenítő”, bár megállapítjuk, ilyen helyzetekre növelhettük volna a fejadagunkat. Még egy ideig elszórakoztatom a húgomat, aki hálás közönségnek bizonyul, mert másnap útitársaink kíváncsiskodtak, min szórakoztunk olyan jól. Hát, ha mi azt elmesélnénk?!

Kedves Olvasóim! Féltetek már úgy igazán? De olyan nagyon-nagyon! Nem vagyok félős természet, de ezen az éjszakán megismertem a rettegés érzését. A viháncolás után hamar elaludtam, de biztos voltam benne, az éjszaka közepén szólít majd a szükség. Kis szükség, de azt is ki kell vinni… Mindent szépen kézhez pakoltam, a cipőt oldalra fordítva, nehogy skorpió másszon bele – mondták, ennek is van realitása. A lámpát is ráraktam, hogy éjjel könnyen megtaláljam. Szóval szükség esetén minden fontos eszköz a kezem ügyében lesz.

Mint az várható volt, egyszer csak felébredtem, hogy ki kell mennem. De hol a lámpa?! És a cipő?! És ezzel kezdetét vette a rettegés, amit színes fantáziám csak tovább fokozott. Elkezdtem a nagy sötét semmiben kotorászni… De eszembe villant, mi van, ha már ott lent hemzsegnek a bogarak, pókok, skorpiók, a mindenféle mérgeskígyók?! Egyszerűen nem mertem lenyúlni a talajig. Ráadásul Erika olyan csendben aludt, hogy azt képzeltem, a kígyók őt már el is intézték, neki már annyi – ezer bocsánat, Erika!

Szerintem órákig feküdtem, a rettegés pedig egyre elhatalmasodott rajtam, moccanni sem mertem, hiszen kintről furcsa zajok kezdtek beszűrődni… ágak reccsenését, olyan fújtatás félét…, a távolból hiéna vagy sakál hangját véltem hallani…

De aztán eljutottam abba az állapotba, hogy egy életem, egy halálom, nincs más választásom! Ki kell mennem! Egy határozott mozdulattal legyőztem az összes képzeletbeli ellenséget - persze hogy meglett a lámpa, egy pillanat múlva fényárban úszott kicsiny sátrunk, Erika is felébredt – hál’istennek! Én pedig kiléptem a szabad ég alá. Soha nem feledem azt a gyönyörű látványt! Az volt az érzésem, szinte rám borul a mélyfekete bársony, a hatalmas briliánsokkal.

Amikor megkönnyebbülve visszatértem, már a külső zajok sem zavartak, édesdeden aludtam pirkadatig. Korán, de frissen ébredtünk, a kávé illata csábítóan bekúszott a sátorba is… Reggel aztán nagy „lubickolást” csaptunk. Nem kértünk a folyó vizéből – féltünk, nem elég tiszta –, amúgy meg mindkettőnknek volt még tegnapról egy kis ivóvizünk. Szeretnétek tudni, hogyan lehet két deci vízzel tetőtől talpig, alaposan megmosdani? Na, ezt majd egyszer, négyszemközt elmesélem!

Különlegesen szép emlékeim között marad meg ez a reggel. Hiszen túléltem egy ilyen rettegéssel teli éjszakát, és most már megnyugodva – ha nem is kipihenten – jólesik mélyen beszívni a friss, kristálytiszta levegőt. Miközben a kávét, teát kortyolgatjuk, kiállunk a sátrak mögé, a rét szélére. A távolban egy gnú csorda mögött felfedezünk néhány óriási elefántot. Andris pedig huncut mosollyal elmeséli, a múlt éjjel is volt „látogatónk”, egy leopárd személyében, és a sátrak mögött – ezek szerint „őt”hallottam – elefánt járkált. 

Kedves Olvasó! Soha nem fogom elfelejteni az Okavangó deltában tett kirándulásunkat, mokorós barátainkat, kedves, figyelmes vendéglátásukat. És persze a „rettegés éjszakája” is bekerül ezennel a családi legendáriumba.

Megígértem, hogy első afrikai mesém végén elárulom, ki is Xhosa. Nos, nem „ki”, hanem „mi”. A bantu nyelvcsalád egyik nyelve, 7 millióan beszélik a Dél-Afrikai Köztársaságban. Nem tudom, hányan olvassák el a repülés közben a papír pohár feliratát, de én nagyon örülök, hogy felfedeztem ezt a bölcs gondolatot, mert csak még jobban megerősít. Hiszen én is így tekintek az utazásaimra, jó, hogy tehetem, hogy ablakot nyithatok a világra.

Befejezhetném azzal, itt a vége, fuss el véle! De remélem, az első mesémmel sikerült kedvet csinálnom a következőkhöz is.

A cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.

cikk_5641_129259059_1314317175596307_8443616940850165087_n.jpg

Cikkek szűrése

Legújabb cikkek

  • Akik először tették globálissá a világot
  • Természetes gyógyulás Balin
  • Cancun legjobb strandjai és utazási tippek
  • Halottak napja Mexikó - Az élet ünnepe
  • A legjobb ételek, amiket meg kell kóstolni Mexikóban

Legkedveltebb cikkek

  • Zanzibár legjobb strandjai
  • Endrei Judit - A titokzatos Peru 2. rész
  • Endrei Judit - Nagy Péter városa: Szentpétervár 1. rész
  • Aeroflot - Kelet-Európa legnagyobb légitársasága
  • Bosdalafossur - A Feröer-szigetek óceáni vízesése

Ajánlott utazások


Garantált indulás!
Garantált indulás!
Garantált indulás!
Kis létszámú csoport
Norvégia

Az Aurora borealis titkai

7 nap / 6 éj
-2023.09.29
összesen 0 időpontban
0 Ft/fő
Garantált indulás!
Albánia

Albánia legszebb vidékein

8 nap / 7 éj
-2023.09.30
összesen 0 időpontban
0 Ft/fő
Különleges ajánlat
Garantált indulás!
Kis létszámú csoport
Üzbegisztán

A Selyemút nyomán Üzbegisztán

9 nap / 7 éj
2023.10.15-2023.10.24
összesen 3 időpontban
751 000 Ft/fő
Kis létszámú csoport
Mianmar (Burma)

Ázsia lelke – A titokzatos Burma

13 nap / 10 éj
-2023.10.05
összesen 0 időpontban
0 Ft/fő
Kis létszámú csoport
Franciaország

Bordeaux - bor és kultúra

4 nap / 3 éj
2023.09.27-2023.10.01
összesen 1 időpontban
476 000 Ft/fő

Hírlevél feliratkozás

Iratkozzon fel hírlevelünkre egyedi, exkluzív ajánlatokért!