Endrei Judit - A titokzatos Peru 1. rész

Endrei Judit élénybeszámolója perui utazásáról.

Előfordult már veletek, hogy egy nem mindennapi élmény után – jelen esetben egy csodálatos utazást követően–, nem is tudjátok, hol kezdjétek az élménybeszámolót, és hogy szinte éppen a sok mesélnivaló akadályoz abban, hogy végre elkezdjetek írni róla?! Nekem beszélni nagyon könnyű, gördülnek a szavak, mondatok, de ugyanezeket a gondolatokat írásba sűrítenem, mindig is kihívás volt!
Hetek teltek el, képletesen szólva, hagytam ülepedni azt a sok élményt, történést, amiben idén nyáron perui utazásom során részem volt.
Nem tudom, hány rész kerekedik ki a „mesémből”, de elkezdem, és aztán meglátjuk.
Az íráshoz most is előveszem kis útinaplómat. Sok-sok éve csak az utazásaim alatt írok naplót. Sok kis könyvecske megtelt már, néha bele-beleolvasok, és ilyenkor felidéződnek olyan pillanatok, amik, ha akkor nem írom le, már rég elfelejtődtek volna.
A perui napló így kezdődik:
„Úgy aludtam, mint a nyúl, éberen, ugrásra készen. Az óra csörrenése előtt egy másodperccel kipattant a szemem, gyors pillantás a még nyitott bőröndre, ’aki bújt, bújt, aki nem, nem’ gondolattal le is zárom. Alig fél óra múlva már száguldunk Ferihegy, akarom mondani a Liszt Ferenc repülőtér felé.”
(Hogy miért éppen róla nevezték el?! És egyáltalán miért is kellett megváltoztatni? Na, mindegy!)

Párizsból indulunk Limába, jó tizenkét órás út vár ránk. Nem foglalkozom azzal, hogy ez sok vagy nagyon sok idő, nem nyűgösködöm, hogy majd milyen lassan telik el. Elfogadom, hogy egyelőre nincs más lehetőség ezt a 11 ezer km-es távot megtenni, a teleportálás tudományát pedig még nem ismerem. Olvasok, igaz, még régi módin, könyvet tartok a kezemben, míg útitársaim zöme csak egy vékony „lapot”, amiben persze rengeteg olvasnivaló rejtőzik. Az e-book még távol áll tőlem, akármennyire értem, hogy sokkal praktikusabb. Aztán rejtvényt fejtek, fecsegünk-ismerkedünk – egy ilyen nagy gépen több százan utazunk, sokféle náció. Megfogadtam a doktornő tanácsát, „repülő” harisnyát húztam, de azért sokat mászkálok, tornáztatom a végtagjaimat, szunyókálok, zenét hallgatok, és elkezdem írni a naplómat. Közben elfogyasztunk egy könnyű kis francia ebédet – nekem a sajt ízlik a legjobban. Francia! Az utaskísérők kedvesek, folyamatosan ellátnak valami apró rágicsával, fagyit is kapunk, majd még egyszer ebédelünk. Még borral is kínálnak, de a repülőút, az időeltolódás amúgy is megterheli a szervezetemet, így lemondok a finom francia borról.
„ Peru! Mióta kiderült, hogy utazom – hála az 1000 út utazási irodának – valahogy egészen könnyedén mondtam ki az ország nevét. És mégis, valahogy képtelen voltam az indulás előtt valóságként gondolni rá – egészen ma reggelig, amikor elérkezett a pillanat, hogy az irreális mégis realissá válik.”

Talán egy általános iskolai földrajzkönyvben láttam először a Machu Picchu fotóját – természetesen fekete-fehérben. Hogy egy falusi kislányt mi ragadhatott magával? Ennyi év távlatából már nem tudom megmagyarázni. De az biztos, hogy szép lassan befészkelte magát a gondolataimba, vágyakozni kezdtem erre a titokzatos, misztikus helyre, ebbe a távoli világba. Igen, talán ez a legvonzóbb Peruban, a titokzatosság! Nem volt égető ez az érzés, de ha hallottam, olvastam róla, vagy fotót, filmet láttam, mindig megfogalmazódott, jó lenne egyszer ott sétálgatni, végigsimítani a finomra csiszolt, szorosan illeszkedő köveken.
Az elmúlt években, évtizedekben sokfelé megfordultam a világban, szebbnél szebb országokban, városokban. Hogy miért nem Perut céloztam meg? Talán túl nagy „falat” lett volna, talán…
Ahogy telt az idő, kezdtem lemondani erről az álmomról. Lassan már majdnem elhitettem magammal, talán az is elég lesz, ha filmeket nézek róla, ha elolvasom mások útibeszámolóit. Bár az igaz, soha sem került hátrébb a bakancslistám elejéről.
Amikor aztán idén télen megegyeztünk az 1000 út vezetőivel, az elkövetkezőkben kölcsönösen segítjük egymás munkáját, rögtön tudtam, az első nagy utam Peruba vezet!
Az „entrée”-m nem sikerült valami jól, igen hevenyészetten, mondhatnám, macskakaparással, javítgatással töltöttem ki a belépő nyilatkozatot. Csoda?! Már több mint 24 órája úton vagyunk, magyar idő szerint olyan hajnali 3 körül lehet… A hivatalnok ránéz a nyomtatványra, magyaráz – persze nem értem –, mutatja a szépen, akkurátusan kitöltött saját minta példányát. Láthatóan, érzékelhetően rám pirít, de én mosolygok rendületlenül – és lám, a mosolydiplomácia most is segít, végre rányomja a pecsétet. Mordul egyet, tovább-ot int, én meg kissé álmosan, ámde boldogan lépek Peru földjére.
Közbevetés: ha ilyen részletes lesz az élménybeszámolóm, akkor még karácsonykor is ezt olvassátok. Na jó, ugorjunk egyet!

Cio és Javier, perui kísérőink magyar zászlóval fogadnak, jóleső figyelmesség.
A szálloda kellemes, bár kissé zajos, de mire jó a füldugó?! Gyorsan kell aludni, mert négykor már útra kelünk. Könnyű felkelni, hiszen otthon már délelőtt 11 óra van. Sötétben indulunk, az utcákon teljes az élet, rengeteg autó, emberek, akikről nem tudni, még vagy már fent vannak. Keresem, mitől más itt, egy másik földrészen vagyok, egy másik országban. De a globalizációnak köszönhetően ugyanolyanok a reklámok, a fények, az autók…
A hőmérséklet kellemes, olyan 15 fok körüli, ahhoz képest, hogy tél van, nem is rossz. Na, jó, azért mégiscsak az Egyenlítő közelében vagyunk!
Az álmosság ellenére is nyitva tartom a szemem, nem akarok elszalasztani egyetlen pillanatot sem. Így aztán hamar észreveszem a Pecsa feliratot – mielőtt félreérteném, kiderül, egy benzinkút-hálózatot neveznek így és egyébként is „peksza” a kiejtése. A curva szó is a szemembe tűnik, de hamar megtanulom, ez a kanyart jelenti – spanyolul. Ha most nagyon elmélkedni szeretnék, abban is van némi „elkanyarodás”, ha valaki „rossz” lányként keresi a kenyerét.
Jó 250 km után az első megállónk a Paracas Nemzeti Park – Ballestas-szigetek. Korábban, ha Perura gondoltam, a Nazca-vonalak és a Machu Picchu villant elém. Sokkal több információm ennél nem is volt. Azóta már tudom, hogy ezt a helyet „kis Galapagosként” is emlegetik, érintetlensége, csodálatosan gazdag állatvilága miatt.

Már a kikötőben érzékelni, hogy itt a madarak uralják a terepet, a kis halászhajókon elképzelhetetlen mennyiségű pelikán ücsörög, de ha éppen nincsenek ott, a „nyomaik” igazolják, nagyon sokuknak ez a törzshelyük.

Mire motoros kishajónkkal elindulunk, felszáll a köd is, kivilágosodik, hamarosan már erősen tűz a nap, tél ide vagy oda. Biztonságot ad, hogy mentőmellényt adnak ránk, ahogy távolodunk a parttól, a sebesség is nő, a hullámok is nagyobbak. Pillanatok alatt a Csendes-óceán bűvkörébe kerülök. Imádom a vizet, akkor is, ha csak egy tenyérnyi, de ez most itt felemelő, lenyűgöző, félelmetes. Ha még nem is látom, de az egyre erősödő szagok jelzik, hogy hatalmas madárkolóniák felé közeledünk. Később megtudjuk, hogy valaha komoly iparág volt a guanó kitermelése, az inkák is ezzel trágyáztak, ma leginkább öko gazdaságokban használják. Útközben a félsziget csücskénél megcsodáljuk a „Gyertyatartót”, amiről még ma sem tudják teljes bizonyossággal, hogy kik készítették. Milyen célból került oda, hogyan készült, miért tud ellenállni a mostoha időjárásnak, a szélnek, az erős napsugárzásnak, a sónak. A „Candelabro” 180 m hosszú, és több ezer éves. Lehet, hogy hajósoknak szolgált jelzésül, de az is lehet, hogy a San Pedro kaktusz ihlette készítőit… Ezt már nem tudjuk meg soha.

A szigetekhez közelebb érve lassít hajócskánk is, itt már nem az ember az úr, a természet tiszteletet parancsol. Mindenhol, amerre szem ellát, madarak, kicsik és nagyok, földön és égen. Nem ismerem, milyen fajták, a pelikán és a sirály az egyedüli ismerős. Aztán megtudom, hogy élnek itt csérek, szulák, kárókatonák, kormoránok. Némelyik sziget talaja nem is látszik, olyan sűrűn lepik el a mindenféle szárnyasok. Gyerekes örömmel fedezem fel a fókákat, olyan gyorsan úsznak, bukkannak fel, merülnek el, hogy képtelenség őket lefotózni. Egy háremurat azért sikerül megörökítenem, lustán heverészik egy kiálló sziklán, körülötte fóka lányok hemperegnek. Most olvastam, hogy az idősebb fóka urak igazi háremet tartanak, akár 15-20 háremhölgy is körülveszi őket. De azért a kedvenceim mégis a Humboldt-pingvinek lesznek, apró termetükkel, mint öreg apókák, totyognak, megállnak, nézelődnek, tovább indulnak.

Mi is tovább állunk.
Sivatagi tájon halad a buszunk. Életnek alig van nyoma. De ha valahol erdős, ligetes tájat fedezünk fel, az biztos, hogy folyóhoz közeledünk, Idegenvezetőnk, Javier, már az út elején elmeséli, hogy amikor Isten eltervezte, megteremti a Földet, ezen a területen kísérletezett, mindent kipróbált. E „főpróba” miatt lett Peru földrajzilag ilyen változatos, sivatagok, hegyek, erdők, őserdők, folyók, a tengerszinttől a hat ezer méteres hegyekig minden megtalálható. De legalább ilyen változatos az állatvilága is.

Útközben tartunk egy kis pihenőt, izgalomba jövünk, amikor kiderül, pisco kóstolóra várnak minket. A pisco hasonlít a mi pálinkánkhoz, de szőlőből készül, a kipréselt levet erjesztik és lepárolják. Kóstolunk könnyű, édeskés-citromos ízűt, aszú-szerűt, de mielőtt fanyalogni kezdenénk, hogy „azért a magyar pálinka…”, kapunk olyat is, amit itthon csak „kerítésszaggatónak” titulálnak. Ettől végre kezdünk felmelegedni, a hőmérsékletet, no meg a csoport hangulatát illetően is.

A pisco végig kísér utunkon, többször jól esett a fáradt, este már fagyoskodó vándornak.
Déltájban érünk Ica városába, köröskörül homoksivatag, dombnyi, sőt hegynyi dűnék között fekszik ez a városka. Egy kis oázis partján állunk meg, olyan, mintha valahol Afrika szívében lennénk. Nem jártam még ott, de a filmek alapján pont így képzelem el.

A társaság egy része dzsipre pattan, hogy száguldozhassanak, mint a hullámvasúton, mások leülnek ebédelni, engem meg visz a kíváncsiság. Sétálok a tavacska partján a pálmafák között, majd kinézek magamnak egy dűne-dombot, és elhatározom: „egy életem, egy halálom, ezt megmászom.” Másztatok már térdig érő, szűz porhóban hegyet? Egyet előre, kettőt hátracsúszol… Tűz a nap, víz persze nincs nálam, de makacs alföldi lány vagyok! Ha én valamit eldöntök, csak azért is! Amikor felérek, „trendi” módon csinálok magamról egy szelfit, este látom, valódi küzdelem volt oda feljutni.
És ez még csak az első nap!

A cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.