Dél-Kína és Tibet Endrei Judit naplójából 1.

E csodálatos utazásom óta már eltelt néhány hónap, és tudom, már sokan várták, hogy végre meséljek.

A késlekedésem oka nem csupán az új könyvem (Anno az én tévém) megírása volt. Egyszerűen szükségét éreztem, hogy a két hét megannyi élménye leülepedjen.

Mesélni készülök, de újra előjön az érzés, honnan is veszem a bátorságot, hogy egy országról, népről, kultúráról véleményt mondjak. De hát nem is teszem! Hiszen csak arról írok, amit megtapasztaltam, és ezt is csak azért, kedves Olvasó, hogy átélje velem az élményeimet. Tehát, lehet, olykor – vagy mindig – a felszínen mozgok, de amit gondolok, átélek és érzek, az mélyen őszinte, az az enyém.

Mostanában gyakran hallom, hogy vannak, akik maguk szervezik meg az interneten keresztül az útjaikat, foglalnak szállást, intézik a közlekedést… Bátor emberek! De az is lehet, én lettem kényelmesebb.

Nekem ugyanis nagyon fontos, hogy az utazásom során minden szempontból jól érezzem magam, hogy egy szikrányi aggodalmam sem legyen, vajon jó lesz-e a szállás, ott lesz-e a busz, vár-e az idegenvezető. Hiszen ha az utazásaim legnagyobb értékének a szabadság érzését tekintem, akkor sok ezer kilométerre az otthonomtól ne kelljen izgulnom a fent felsoroltak miatt.

Mert utazni jó, ha vonzó az úti cél, ha különleges élményekre, emberi tapasztalatokra számíthatok, ha megbízhatok a szervezésben, az ellátásban, ha biztonságban érezhetem magam! Én mindezt megkapom az 1000 Úttól! Jó, tudom, most többen megjegyzik, ez volt a reklám helye… De miért is ne mondanám ezt? Hiszen ennek az utazási irodának köszönhetem, hogy az utóbbi években a világ sok olyan pontjára, országába eljutottam, amiről már álmodozni sem mertem! Nos, hála nekik!

Régi olvasóim már tudják, hogy naplót szoktam írni, kézzel, szép kis füzetbe. Most is így tettem, így kezdődik a Dél-Kína – Tibet utazásról szóló naplóbeírásom:

„Elindultunk. Izgalmas napok vannak mögöttem – meg persze előttem is. Ilyen nagy út előtt mindig zizegőssé válok. Mégiscsak jó 10 ezer km-re leszek az otthonomtól. Már előre tudom, Kínában nem tudom használni a FB-ot! Na ez lesz a teljes szabadság!...”

Egy nyári estén kelünk útra, Amszterdamból indulunk Csengtu felé, kb. 10 órás út. Azt, hogy előtte „kiugrunk” Hollandiába, már nem is számolom. Mit nekünk 1500 km? A gépre zömmel kínai utasok özönlenek, sok-sok csomaggal. Mi az utóbbi években áttértünk a kicsi húzogatós bőröndről a kisebb hátizsákra, ezért nem kell küzdenünk, legyen helye a csomagtartóban. Egyébként is, a nagy csomag mellett felesleges még egy bőrönd, a kis „hátiban” is elfér a váltás fehérnemű, póló, arra az esetre, ha elveszne a csomag. De nem vész el!

Már az első percekben jól jön a mosolydiplomácia, a helyek keveredése miatt támad némi nehézség. Úgy harminc évvel ezelőtt már jártam Kínában – magán szervezésben, erről majd mesélek, amikor megírom az utazásaimról szóló könyvet. Óriási élmény volt! Már akkor megtanultam az egyik legfontosabb szót, a köszönömöt kínaiul. Shie-shie. Most is hat. Végre minden és mindenki a helyére kerül, felszállhatunk.

Szokták kérdezni, nem unatkozom egy ilyen hosszú repülőúton? Én soha! Hiszen viszek olvasnivalót, rejtvényt, és szinte végig a térképet bámulom az előttünk lévő kis monitoron. Most sem néztem filmeket, pedig több száz közül választhattam volna, hanem inkább nyomon követtem, merre járunk éppen: Északi tenger, Koppenhága, Balti tenger, Szentpétervár, Moszkva, Kazany, aztán „lekanyarodtunk”, át az Uralon, Kazahsztán felé, és így tovább Csengtuig… Visszafelé nappal repülünk majd, és mert mindig ablak mellé kérem magam, lesz mit nézegetni 10 ezer méter magasságból.

A hosszú repülés alatt van időm elgondolkozni, sokadszor adatik meg, hogy átéljem az érzést: egy újabb, hihetetlen álmom kezd valósággá válni. Hogy most mi minden vár ránk? A katalógus szerint a világ legnagyobb Buddhája, Kunmingban a Kőerdő, Csengtuban a Pandamacik központja, sok-sok kolostor… De valamennyi látnivaló közül is kiemelkedik Tibet, Lhasza, és a Potala palota. És van még egy nagy vonzerő, ez pedig a Himalája, benne a Mount Everest. Nem fogjuk látni, de végre a közelébe kerülhetek a csodált, az imádott, a rettegett hegyóriásnak, amiről megannyi könyvet olvastam és filmet láttam… szenvedés, akarat, kitartás, erőfeszítés, cél, győzelem, könny, halál, nekem mindezt jelenti a Mount Everest.

Az éjszakai repülésnek vannak vicces (?) pillanatai. Előttünk egy idősebb hölgy ül. Csak azt érzékelem, hogy sorjában elkortyolgat hol egy kis konyakot, hol egy kis vörösbort, hol egy kis sört… Így szép sorjában. Már a látványtól is kótyagossá válok. Nem, egyáltalán nem vagyok antialkoholista, de 10 ezer méteren ez a mennyiség túl soknak tűnik, a szakemberek szerint veszélyes is lehet. Ráadásul így nehezebb lesz az időeltolódást is megszoknia. Hat óra különbségre kell majd átállnunk.

Bevallom, kedves Olvasó, szokásomtól eltérően, most nem sok időm maradt erre az útra felkészülni. Pedig szeretek előre olvasgatni, jegyzeteket készíteni. Így most éppen csak belepillantottam egy jó 40 évvel ezelőtti Kína útikönyvbe. Megnéztem Csengtu térképét, és megállapítottam, ó, az óvárost könnyen megtaláljuk, bejárható lépték! Én naiv! Amikor megérkezünk, nagyszerű idegenvezetőnk, Kaiser Mihály elkezd mesélni, és mondhatjuk, tulajdonképpen akkor fejezi be, amikor hazafelé gépre szállunk. Óriási tudása van, hiszen az elmúlt évtizedekben majd’ százszor járt már Kínában. Látja a sok változást, óriási fejlődést, sok mindenről mesél, nem tudunk olyat kérdezni, amire ne tudná a választ.

Tehát: Csengtu 17 millió lakosú, lüktető nagyváros, mit nagyváros, sokkal inkább világváros! 2500 méter magasan terül el, szubtropikus éghajlattal. Melegünk van, izzadunk, igyekszünk sokat inni – vizet természetesen. Most is jó helyen van a szállodánk, közel a városközponthoz, lepakolunk, és bár több mint 24 órája úton vagyunk, rögtön kimegyünk sétálni. Az első fotóm tipikus látványt örökít meg, szinte már közhelyes, rengeteg a bicikli. De hamar felfedezzük, már itt is működik a városi biciklikölcsönzés, látjuk, ahogy a telefon segítségével „kölcsönveszik” a kerékpárt. A negyven évvel ezelőtt tapasztaltakhoz képest ma már sokkal népszerűbb az elektromos kis robogó, ezen száguldoznak. Ez is egyik módja a környezetvédelemnek. És mivel hangtalanul suhannak, sokkal nekünk sokkal jobban kell figyelnünk.

(A cikkben szereplő fotók a szerző saját felvételei)

Első benyomás: a szállodánk környékén sokemeletes modern épületek magasodnak. A legtöbb tetején nemcsak bokrok, kisebb cserjék, hanem valódi fák, mondhatnám, kis ligetek nőnek. Az utcák nagyon tiszták, mindenfelé rengeteg virág, érdekes, hogy nem a földbe ültetik, hanem százával, ezrével virágcserepekben alakítják ki a virágágyásokat. Ma már tilos köpködni az utcán, szigorú büntetés jár annak, aki ezt megszegi. Egyébként hogy miért köpködnek a kínaiak, amit mi európaiak meglehetősen gusztustalannak tartunk? Ők azt mondják, az a gusztustalan, amit mi csinálunk, vagyis hogy kifújjuk az orrunkat, és „azt” szépen zsebre tesszük. No, ezen hosszan el lehetne vitatkozni, kinek is van igaza.

Csengtu Szecsuan tartomány központja, nagy múltra tekint vissza, „brokátvárosként” is emlegetik, valaha a selyemhernyó tenyésztés, így a selyemszövés központja volt. Már az első napon megállapítjuk, óriási lendületben van ez az ország. A legszembetűnőbb természetesen a rengeteg építkezés, a sok sávos autópályák, a több szintes felüljárók. Bármerre autózunk, ezt látjuk.

Kedves Olvasó, úgy döntök, most sem időrendben mesélek, hanem kiemelem az út legérdekesebb pillanatait, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám. Kezdjük a panda macikkal!

Amikor megláttam a programok között, hogy megyünk a világ legjelentősebb Panda Központjába, az első gondolatom az volt, ezért nem utaznék olyan messzire, de, jó, ha már arra járunk, akkor miért ne néznénk meg. Mindeddig a pandáról csak annyit tudtam, nagyon aranyos állat.

Szerencsére a központ egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy elképzeltem. Alig van kőépítmény, a pandák szinte úgy élnek, mint természetes környezetükben. Mert egyébként valóban Dél-Kína az a hely, ahol még élnek vadon pandák. Számuk egyre fogyatkozik, éppen ezért Kínában nemzeti kincsnek számít.

Sűrű bambuszerdőben sétálunk, szépen kiképzett utakon. Most is rengeteg ember hömpölyög előttünk, mögöttünk, pedig hétköznap van. Azt hiszem, Kínában édesmindegy, hétvége vagy éppen hét közepe van, mindig „annyian vannak, mint a kínaiak”. Nézelődünk, meresztgetjük a szemünket, mikor látjuk meg végre az első macit. Gyermeki boldogsággal fedezzük fel őket a sűrűben, lustán heverésznek, hemperegnek a bokrok között. És természetesen esznek. Az óriáspanda táplálékának 98%-a bambusz, és mert ez a növény hihetetlenül energiaszegény, ezért naponta 15-20 kilogrammot majszolnak el belőle. Nagyon aranyosak, ahogy ülve falatoznak, így mellső mancsuk szabaddá válik, könnyebben fogják meg a táplálékot. „Akik” itt a Panda Központ terültén élnek, szerencsésebbek vadon élő társaiknál, hiszen az étrendjüket kiegészítik mézzel, tojással, hallal, és ezekhez hasonló finomságokkal. A felnőtt maci testsúlya 80-120 kg között van.

Bár az óriáspanda elsősorban talajlakó, de lomha külsejét meghazudtolóan jól mászik és úszik. Azt nem tudjuk meglesni, hogyan úszik, de a fára hihetetlen ügyesen mászik fel, egyik-másik elképesztő magasságban hasal az ágakon, lóg kezük-lábuk, bocsánat, mancsuk. És vajon hogyan másznak onnan le? Ahhoz túl ritkán mozdulnak, hogy ezt kivárhattuk volna. A panda megroggyantott hátsó lábán is meg tud állni, de hamar elfárad, így minden alkalmat kihasznál a pihenésre.  Jószerével csak lustálkodó macikat láttunk, illetve mégsem. Három rosszcsont, olyan kamaszkorúak lehettek, püfölték, kergették, üldözték egymást. Nagyon vicces volt nézni, ahogy gurultak jobbra-balra.

A pandát is vadászták bundájáért, de az is nagy veszélyt jelentett számukra, hogy állatkertek állományának gyarapításáért is sokat befogtak belőlük. A vadászatot és a prémkereskedést Kínában ma is szigorúan büntetik, ezért 1997-ig halálbüntetés járt érte. Ez is jelzi, milyen értékes állatról van szó. Kínán kívül kb. 50 példány él a világ valamelyik állatkertjében. Európában egyebek között a berlini, a madridi, a párizsi, a bécsi állatkertben lehet óriáspandát látni. Az is különlegesnek számít, hogy a Kínán kívül megtalálható összes óriáspanda a kínai állam tulajdona. Kölcsönszerződés keretében vannak „kihelyezve”, maximum 10 évre évi 1 millió USD ellenszolgáltatásért. Ezt egy 1984-es törvényben rögzítették. A szerződés kitér arra is, hogy az így kölcsönbe adott óriáspanda esetleges születendő bocsai is automatikusan a kínai állam tulajdonai lesznek. E szigorú szabályozás miatt a jövőben sincs esély, hogy valamelyik külföldi ország saját példányt birtokoljon.

Ezt a nem mindennapi monopóliumot a kínai kormány rendre kihasználja politikai célokra. A külföldi kölcsönadások a politika szempontjából fontos marketing- és jutalmazó eszközök. Mihály mesélte el, hogy Kína Tajvan számára ellenszolgáltatás nélkül ajánlott fel kölcsönadásra egy pandapárt. Ez igen kényes ajándék lett volna, mert a törvények szerint ellenszolgáltatás nélkül csak belföldre lehet óriáspandát kölcsönadni, így ez az „ajándék” a szeparatista Tajvan számára elfogadhatatlan volt. Végül nem pénzbeli, hanem csere kölcsön állatokkal oldották fel a tajvaniak a kényes helyzetet.

És azt is Mihálytól tudtuk meg, hogy Kína már az 1984-es törvény előtt felismerte az óriáspandák diplomáciai erejét, ezért 1958-1982 között 23 óriáspandát ajándékoztak ilyen célokkal. Az egyik híres gesztus akkor történt, amikor 1972-ben Richard Nixon kínai látogatása után Mao Ce-tung adott egy pandapárt a washingtoni állatkertnek. Nixon két keleti pézsmatulok ajándékozásával viszonozta a gesztust. Ki gondolta volna, hogy a pandák Kína számára politika erőt képviselnek

Képzeljék, végül mi voltunk az utolsók Erikával, akik a panda központból előkerültek. Annyira magával ragadott a macik látványa, ráadásul az utolsó pillanatban még gyönyörködhettünk egy ici-pici panda bébiben is. Ritkás szőrű kis teste inkubátorban feküdt, nagy kincsnek számított, mert fogságban csak ritkán sikerül szaporodniuk. 

Most pedig indulunk a világ legnagyobb Buddha szobrához, a leshani szoborhoz. Elered az eső, de langyos az idő, nem fázunk. Különben is, a turista nem ijed meg semmiféle időjárástól. Hogy is van a mondás? Nincs rossz idő, csak rossz öltözék.

Egy vadul hömpölygő folyó partján áll meg a buszunk a nyirkos, párás időben, elindulunk a mohával benőtt, sziklába vájt kőfalak között felfelé. A falba vágott fülkékben ki tudja mióta és milyen istennők, őrzők-védők állnak, sok száz éve. Misztikus hangulat lesz úrrá rajtam.

Amikor végre felérünk a magaslatra, a Buddhához, elsőként a feje búbját vesszük észre. Szemben a folyó túlsó partján a 21. század, 30-40 emeletes magas épületek, itt pedig a múlt. Aztán közelebb araszolunk a világ legnagyobb Buddhájához, és lenyűgözve bámuljuk. Félig csukott szeme alól – de lehet, ez a vágott szem jellegzetessége – néz előre, minket észre sem vesz. Mintha mi ott sem lennénk. De hiszen az ő méreteihez képest mi kis porszemek vagyunk. Meg egyébként is, ő Buddha.

A monumentális szobrot 713-ban kezdte építeni egy kínai szerzetes. Azt remélték, hogy a Buddha lecsendesíti az örvénylő vizet – két folyó találkozik itt –, amely nagyon veszélyes volt a folyón közlekedő hajókra. Amikor az építkezés finanszírozása veszélybe került, a legenda szerint a szerzetes, Haitong kitolta a saját szemét, hogy ezzel is bizonyítsa odaadását és őszinteségét. Ennek ellenére halála után az építkezés pénz hiányában leállt. Körülbelül 70 évvel később egy katonai kormányzó úgy döntött, hogy támogatja az építkezést, így a mester tanítványai be tudták fejezni 803-ban. Idegenvezetőnk még azt is elmeséli, hogy a császárnő – nevét nem tudtam megjegyezni – egy évi kozmetikai szereinek költségét ajánlotta fel a befejezéshez. Akár így történt, akár nem, úgy tűnik, hogy a gigantikus építkezés során végül is annyi követ vágtak ki a hegyből és hordtak a folyóba, hogy az tényleg biztonságosabbá vált az arra haladó hajók számára.

A 71 méter magas szobor az ülő Maitréja buddhát, az eljövendő korszak buddháját ábrázolja, kezét a térdén tartja. Vállszélessége 28 méter, és a legkisebb lábujjkörmén is simán elfér egy ember. A szeme 3 m 30 cm, a feje 10 m magas. A helyi mondás úgy tartja: „A hegy Buddha és Buddha a hegy”. Ez részben azért alakult így, mert a hegységnek az a része, ahol a leshani óriás Buddha található, maga is hasonlít egy fekvő Buddhára, ha a folyó felől nézzük, és a leshani óriás Buddha éppen a szívénél van. Sajnos, mi a folyóról nem láttuk, nem szálltunk hajóra. Most utólag már sajnálom.

Néhányan úgy döntünk, hogy mindegy, milyen az idő, hogy meredek, keskeny, csúszós lépcsőkön vezet az út a buddha lábához, mindenképpen lemegyünk. Mondanom sem kell, megérte az izzadság, a görcsös kapaszkodás a keskeny lépcső korlátjába. Ott lent állni egy nem buddhistának is megrendítő. Persze az ihletett pillanatokat hamar felváltja a fotózkodás, „ide gyere, ne úgy állj, erre fordulj, jaj, menj vissza, nem lett jó…” Aztán, ha nem is lelkesen, de visszamászunk. Izzadtan, remegő térdekkel, de jóleső érzéssel ülünk be a buszba.

Most olvasom az interneten, hogy a leshani Buddha mint annyi más kínai természeti és kulturális örökségi hely, az időjárás, a légszennyezés, a nem megfelelő védelem és a turistaáradat okozta káros hatások áldozatává válik szép lassan. A helyi önkormányzat már bezárta a szobor közvetlen közelében található gyárakat és erőműveket. Ennek ellenére a szobor orra elfeketedett és az arcon is több helyen találhatók koszfoltok. A kormány megígérte, hogy helyreállítja a szobor környékét. Bízzunk benne, hogy sikerül megmenteni, és sokaknak jut még az az élmény, amit mi ezen a júniusi délutánon átélhettünk.

Nemsokára folytatom!

A cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon ITT látható.