A Tien-san egének urai

2018. november

„Sasokról nincs mit mondanom. Minden csodálatom és tiszteletem azoké, akiknek van bátorságuk és vállalkozó kedvük foglalkozni velük, de mégis azt tartom, hogy ezek a rettentő madarak nem illenek bele a mai európai életbe.” Blaine Gilbert a Solymászat című nemzetközi alapmű szerzője (1936)

A rettentő madarak Erdélyben

Valaha Magyarországon is szép számban éltek kőszáli sasok (Aquila chrysaetos). Az 1892-ben Budapesten megjelent A Vadászati Ismeretek Kézikönyve című összefoglaló munka 2. kötetében Szécsi Zsigmond Magyar Királyi Erdőtanácsos így kezdi a rettentő madarak jellemzését: „A kőszáli sas a sasok közt a legveszedelmesebb rabló s azon vidékeknek, hol tartózkodik, valódi réme. Táplálékát mindennemű szőrmés és tollas vad képezi, mint: zerge, őz, nyúl, morga, hörcsög, de a bárányt s a borjut is megtámadja.”
A legtöbb kőszáli sas a Keleti- Kárpátokban fészkelt, erejének, tekintélyt parancsoló fizikumának is köszönhette, hogy Erdély címerállatává emelték. A kifejlett példányok szárnyainak fesztávolsága elérhette a 230 cm méretet. (!) A kiterjesztett szárnyú, alacsonyan repülő óriások halált hozó angyaloknak tűnhettek, ezért időről–időre mondák születtek a gyermekeket elvivő óriás sasokról is. A hozzájuk kötődő félelmek és babonák mellett misztikus tulajdonságokkal is felruházták az égi ragadozókat. Még a tudomány képviselőit is erős túlzásokra ihlették Erdély címermadarai, hiszen így ír róluk a már említett A Vadászati Ismeretek Kézikönyve c. szakkönyv is: „Legalább 50 éves korig a kőszáli sas majdnem fekete, farka azonban fehér s csak a végén van fekete sáv; szárnyain szabálytalanul elszórt fehér foltok vannak. Ezek idővel eltűnnek … míg végre a farok egyszínű sötétbarnává lesz. Így keletkezik idővel a fiatalabb kőszáli sasból … az arany sas, melyet nem csak régebben, hanem sokan még most külön fajnak tekintenek. Minthogy ezen sasfaj 200 évig is él, képzelhető, hogy tollazatán sokféle változványok észlelhetők”.

A Tien-san hegység apex predátorai

A Tien-san, a Himalája hegységképződési övezetéhez tartozó, 2.500 km hosszan elhúzódó magashegység Földünk egyik legérintetlenebb tája. Országnyi területek maradtak (és maradnak) lakatlanul az óriási magasságok, illetve szigorú klíma következtében. A tagolt, 3.000 m feletti havasi legelőkre (kirgiz nyelven: szürt) csak a rövid nyár alatt merészkednek fel a pásztorok. Az ember nélküli világ határán, a szürtök környezetében még nagy számban élnek ragadozó madarak, s közöttük is a legnagyobbak, az arany sasok. A kifejlett arany sasokat semmi nem vadássza, apex predátorok, vagyis ők a tápláléklánc Alpha ragadozói. A monogám életet élő, „egész életre házasodó” madarak sokszor közösen vadásznak. Mindenre, a pockoktól a farkasokig. Számos leírás szól az egyéb ragadozó madarakat megölő és elfogyasztó arany sasokról. A levegő óriásai a dögöt is szeretik, sőt a legagresszívebb kleptoparaziták közé tartoznak, hiszen előszeretettel ragadják el más ragadozók prédáit (sokszor a ragadozókkal együtt…).

A türk népek fejedelmi madarai

A festői Tien-san (a név eredete a hun qilian, vagyis ég szó) az Altáj-hegység déli szomszédja. Az Altáj a nagyállattartó türk (török) népek bölcsője. Az Altájból, majd a Tien-sanból áradt szét a török népek megannyi törzse Észak-Szibériától a Kaukázusig és a Keleti-Kárpátokig. A türk sztyeppei lovasok legelőkelőbb vadászati módszere a lóhátról történő solymászat volt. A solymászat „nagyágyúit”, az arany sasokat a prémes állatok elejtésre használták. A ragadozó madarak tartása, kiképzése, illetve a solymászattal töltött idő az előkelőségek foglalatossága volt, mint ahogy a berküt-ök (az arany sas kirgiz neve) által megfogott prémes állatok gereznáiból készített drága kucsmák és bundák viselésének előjoga is a vezetőknek jutott. Egy-egy jól képzett arany sas akár 150-200 db prémes prédát is leterített októbertől–márciusig. A téli prém volt keresett. Elfogadott tény, hogy az európai udvarokat és főnemességet a sztyeppei népek tanították meg a solymászat művészetére. A tanítók személyét illetően eltérőek a vélemények. A tárgyi és írásos emlékek hiányában van, aki a szarmatákhoz, van aki a hunokhoz, s van aki a magyarokhoz köti a solymászat európai meghonosítását. Egy azonban bizonyos: Európában soha nem tudták megtanulni az arany sas kiképzés művészetét. A türk népek természeti harmóniára épülő kultúrájának egyik legtitokzatosabb eleme, a legtöbb hozzáértést igénylő munkája az arany sasok kiképzése volt. A fészekből kiszedett fiókák híján voltak a ragadozó tudásnak, így a kifejlett, nagytestű, de fiatal tojók hálós befogására törekedtek. Az elfogott madarak kezessé tétele végtelen türelmet igényelt. A berkutcsik (sas vadászok) archaikus tudása abból a világból eredt, amikor egyes férfiak még értették az állatok nyelvét. A berkutcsik tudásáról Dr. Almásy György (1867 - 1933) írt nagyon részletes beszámolót, aki két expedíciót is vezetett a Tien-san égig érő hegyeibe. A rendkívüli műveltségű Almásy gyakorlati ornitológus is volt, sőt saját berküt-öt is vásárolt, vadászni azonban sem ő, sem pedig kirgiz kísérői nem tudtak az óriás madárral. A nomád birodalmakban a ragadozó madarakhoz értő férfiak kiemelt tiszteletnek örvendhettek. A sas szelídítés tudományához értő családok dinasztiákká váltak. A titkos tudást kincsként hagyományozták, a nagyapákról a fiúkra és az unokákra. Dzsingiz kán úgy tartotta, hogy a solymászat a háború iskolája, testőrei is az őt körülvevő 7.000 solymász család fiaiból kerültek ki. Ögödej nagykán (1186 – 1241) korából számos olyan leírás, ábrázolás maradt fenn, ahol a kíséretében lovon vonuló török solymászok karjain nagytermetű arany sasok ülnek. I. Bajazid Yildirim (1354 – 1403), „Bajezid, a Villám” oszmán szultán seregében is szolgált 7.000 solymász, sőt az őt legyőző Timúr Lenk udvarában is kiemelt szerepe volt az berküt vadászoknak. (I. Bajezid szultán semmisítette meg 1396-ban Nikápolynál minden idők legnagyobb keresztes hadseregét, s vele együtt Luxemburgi Zsigmond magyar király hadait.) A török népek életében a sasok olyan fontos szerepet játszottak, hogy az emberi élet 7 kincsében (az emberi létezés legfontosabb elemei) is szerepel a rettenthetetlen sas birtoklása.

A nevelés

A tojók kb. 30%-kal nagyobbak a hímeknél és agresszívebbek is, így sokkal jobban nevelhetők a vadászatra. A hálóval foglyul ejtett sas max. 1 hétig éhezhet. Ha nem hajlandó elfogadni a húst, akkor sokszor túróval etetik. Tápláláskor vigyáznak rá, hogy csontot, porcot, inas húst és tollas, szőrös darabokat is fogyasszon a friss jövevény, így akadályozható meg, hogy a csőrön lévő, folyamatosan fejlődő szaruvég túl nagyra nőjön. A köpetképzésnél is fontos, hogy a begybe csont, szőr vagy tolldarabok is kerüljenek. A legcélravezetőbb, ha a sas egy-egy rágcsáló koponyát is kap, amin elrágódhat. A hozzáértő berkutcsik „első ránézésre” is fel tudják mérni a sas munkaképességét. Az alábbi tényezőket veszik figyelembe: lábak és karmok nagysága, izomzat fejlettsége, csőr mérete, csőr káva vastagsága, karmok hajlítottsága, inak vastagsága, kormánytollak száma.
A már említett ősi tudás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a madár elfogadja az ember akaratát. Az átformálás kezdeti eszköztárában kegyetlen elemek is vannak (pl. a madarat éheztetik, vagy nem engedik, hogy aludjon). A további lépéseknél a kifogyhatatlan türelem mellett szerepet kap a sassal történő rendszeres beszélgetés, sőt a nyájas hízelgés is. (Az ember hízeleg a sasnak!) A nevelés előrehaladott szakaszában a sast hozzászoktatják az emberek társaságához. Ilyenkor a berkutcsi a karján tartott madárral belovagol a legnyüzsgőbb helyszínekre (pl. piacra, bazárba), s ezt addig ismétli, amíg a sas teljes nyugalommal szemléli a körülötte minden irányból zajongó idegeneket. (A pontosság kedvéért említést érdemel, hogy a berküt az egyetlen ragadozó madár, ami túl nehéz ahhoz, hogy karon hordják, így egy nyereghez erősíthető ülőfán, a baldak-on tartják, és csak a reptetés előtt vagy után ül a karon.)

A kiképzés legszembeötlőbb tárgya a shirga (prémes gyakorló csali). Az egyre hosszabb madzagra kötött shirgát élő állatként mozgatják, ennek elkapását gyakoroltatják a madárral, úgy, hogy minden sikeres fogásért friss húst kap.

Fehér galléros munka vs. arany sas vadászat

A globalizált világ technikai és fogyasztói „tumultusa” mára minden irányból körbevette a Tien-san és az Altáj hegyeit. A berkutcsik tudása hagyományőrző tevékenységgé vált. A XXI. század előkelői tenyésztett állatok prémét hordják, sőt egyre több az olyan közép-ázsiai gyermek, aki csak képen, vagy monitoron lát berküt-ot. A Tien-san ege urainak ideje lejárt…
Vagy mégsem?
Az irodai, fehér galléros munkát végző nyugati és keleti vagy távol-keleti tehetős emberek jelentős hányada keres olyan szabadidős lehetőségeket, ahol a mindennapi életétől teljes mértékben eltérő, sőt azzal éppen ellenkező körülményeket láthat, élhet meg. A falak közé szorított, mesterséges fényekre szűkített, „modern” élettől mi sem lehetne távolabb, mint a Tien-san végtelen hegyei? A Kirgizisztánba vagy Mongóliába érkező külföldi látogatók majd mindegyikét ez a természetes „ellenvilág” vonzza leginkább. És ennek az archaikus, természet-közeli „ellenvilágnak” az egyik legfontosabb szimbóluma a végtelen eget uraló arany sas.
A berküt-ok látása nyolcszor élesebb az emberénél. Halálos árnyékot hozó röptük (zuhanó repülésben) a 320 km/óra sebességet is eléri. Ha egyiküket a karunkra ültetik, a többrétegű, vastag bőrkesztyű védelme alatt is megérezzük annak rendkívüli erejét. A hatalmas karmok és csőr látványa pedig a leginkább kalandvágyó városi vendégekből is előhozhatja a félszet…

Aki igazán jelentős ergonómiai változásokra vágyik, akkor Kirgizisztánban vagy Mongóliában van a helye, a Tien-san egének urai birodalmában.

Gőgös Norbert