Türkmenisztáni élmények

Türkmenisztánról sajnos nagyon kevés információ áll rendelkezésre magyar nyelven. Míg Üzbegisztánról többek között Vármbéry Ármin kalandjain keresztül megtudhatunk sok mindent, addig Türkmenisztán, mintha Közép-Ázsia egy mostoha gyereke (országa) lenne az utazók számára. Szerencsére az 1000 Út szervezésében Üzbegisztán megtekintése után átkelünk a határon és Türkmenisztánban folytatjuk körutazásunkat.

A határtól az első nagyobb városig, Dashogüz-ig tökéletes autóút visz, ami felüdülés az üzbég országutakhoz képest. A városban is a széles, teljesen új utak mentén fehér középületek, fák, virágok; összességében egy nagyon rendezett és akár gazdagnak is mondható környezettel találkozunk. Elhagyva a várost jön a meglepetés. Lassan rá kell döbbennünk, hogy a határhoz közeli „pompa” csak valamiféle kirakat volt. Konyeurgencs romvárosig fokozatosan, de biztosan romlik az út minősége. Áldjuk az irodát, hogy nem busszal szervezték meg ezt az utat, hanem 4 kerék meghajtásos Toyota jeepekkel.

Konyeurgencs talán az egyetlen olyan romváros, amely a térség régi fényét és jelentőségét megmutatja. Valaha a Selyemút egyik fontos állomása volt ez a romjaiban is nagy kiterjedésű település, ezért az Üzbegisztánban már látott és megszokott minaret, mecset, medresze, szeráj építményeket láthatjuk itt is, csak éppen kevésbé felújított állapotban. Ilyenek lehettek a felújítás előtt Bukhara vagy Hiva egyes épületei is. Érdekes volt látni. Innen a sivatagon át egy jurtatábor felé vettük az utunkat, ahol az éjszakát töltöttük.

Ide már sötétedés után értünk. Maga a tábor is lenyűgöző és érdekes volt, de a mellette 200 méterre található forrón izzó és messzire világító Derweze, a „Pokol kapuja” néven emlegetett gázkráter a fáradtság ellenére is magához csalogatta a csoportot. A 60 méter átmérőjű, 20 méter mély kráter egy 1971-es rosszul sikerült szovjet bányafúrás eredménye. Akkor úgy gondolták, hogy pár napon vagy héten belül kialszik a metángáz táplálta láng. Hát tévedtek! A mai napig ég és vonzza magához a látogatókat a világ minden pontjáról.

Másnap az iszapvulkán és mozgó dűnék után egy sivatagi faluba látogattunk. Betekintést kaphattunk a sivatagi türkmének életébe. Nem lehet könnyű az élet a hőségben a palatetős házikókban, ahol csak akkor van ivóvíz, amikor a lajtoskocsi meghozza.

Innen visszaautóztunk az országútra, amin csak kicsivel volt több aszfalt, mint a sivatagi porúton. A főváros elővárosában megálltunk egy autómosónál letakaríttatni az autókat, mivel tilos koszosan bemenni a városba. Ez minden autóra, még a teherautókra is vonatkozik.

Ashgabat, a főváros, minden Türkmenisztánban látott (és talán a világon is az eddig általam látott) helyet felülírt. Hatalmas, széles, többsávos utcák, patikatisztaság és kizárólag fehér épületek. Csak fehérek! Ilyen sehol máshol nincs a bolygón! Az újabb és a belvárosban emelkedő épületek fehér márvánnyal borítottak. Ez a város a modern építészet kedvelőinek a Mekkája. Gyönyörű formák és arányok jellemzik a főleg közigazgatási funkciójú épületeket. A lakóépületek is óriásiak és ízlésesek. Az egyetlen fehértől eltérő szín az arany, amelyet dekorációra használnak, néhol pazarlóan. Hatalmas, gyönyörű parkok fákkal, virágokkal, sehol egy kiszáradt fűcsomó! Azt sem tudtuk, hova kapkodjuk a fejünket. Megálltunk fotózni a világ legnagyobb, zárt épületben lévő óriáskerekénél, a világ legnagyobb napórájánál és alig lehetett követni a „világ legnagyobb…” jelzővel illetett helyeket. Persze nem maradhatnak ki a Türkménbasi aranyszobrai sem. Az ország „új” vezetője, aki az első Türkménbasi után került hatalomra, egy ideig visszafogta a felé áradó rajongás köztéri megnyilvánulásait, és nem fogadott el szobrot magáról, de 2017-ben megtört és megadta magát egy helyi művésznek, aki hatalmas lovasszoborban örökítette meg a haza atyját. Ja, és persze ez is arany!

Láttunk hatalmas új mecseteket, és a Nemzeti Múzeumot, ahol a tárlatvezető végigvitte a csoportot Türkmenisztán történelmén. Az alapvetően lovas nomád nép nem sok szabadságot élvezhetett a történelme során. A perzsák, Nagy Sándor, aztán a muzulmán seregek, majd a mongolok igázták le. Amir Timur, vagy ahogy itthon emlegetik, Timur Lenk is a szépszámú hódítók között szerepelt, és mint azt tudjuk, sokat nem hagyott maga után, ölt és pusztított ahol szerinte kellett. A 19. században az orosz cár, majd a 20. században a szovjetek uralták az ország területét. 1991-ben kivívott függetlenségük óta a demokrácia és az autokrácia közötti élen egyensúlyoznak.

Hogy valami mást is lássunk, kiautóbuszoztunk Ashgabatból, hogy megnéztük a híres Akhal Teke lovakat. Egy tenyésztőt látogattunk meg, aki büszkén mutogatta vagyont érő csodás hátasait. A farmja egyszerű, tiszta és nagyon türkmén volt, helyi szőttesekkel bevonva és díszítve.

A vidéki élet és városok éles ellentétben állnak a főváros márvány csillogásával. De itt is mindenhol tisztaság van, hajléktalant, koldust sehol nem lehet látni. A vidékiek lassú, 20. századból visszamaradt életet élnek, a főváros 21. századi rohanása elkerüli őket.

Összességében ezt az országot látni kell. Meghatározó élmény volt itt utazgatni. Vajon meddig marad ilyen ellentétekkel teli, fehér, de mégis nagyon színes ország, tele barátságos emberekkel?

Zsurek Andrea