Kőrösi Csoma Sándor 16 hónapja a zanglai királyi várban

2019. február 12.

Az egykori zanglai királyi palota 3x3 méteres szobájában valóságos remeteként töltötte Kőrösi Csoma Sándor munkásságának legtermékenyebb időszakát 1823. június 26. és 1824. október 22. között. Engedélyt kapott, hogy a ladakhi kolostorban Szangje Puntszog láma segítségével tanulmányozza a tibeti nyelvet és kultúrát. Itt szenvedett olyan nélkülözéseket, amelyek más embert kétségbe ejtettek volna. Az első tibeti-angol szótár összeállításán dolgozott, továbbá munkásságának lényeges eleme, hogy közelebb hozta a nyugati emberek számára a tibeti buddhizmus rejtelmeit.

Csoma a székely Kőrös faluból két és fél év vándorlása után érkezett Ladakh fővárosába, Leh-be. A több ezer méteres hágókon való átkelés után válaszút elé érkezett. Minden addiginál nehezebb szakasz előtt állt. Az Asian Via Dolorosá-nak (ázsiai kínszenvedések útjának) nevezett Kardung hágó a mai napig a világ legmagasabb útja és minden mérföldje halálos áldozatot követelt. Csoma célja a belső-ázsiai területek elérése volt, hogy a magyarok eredetét kutassa. Miután Mongóliában is meghonosodott a tibeti buddhizmus, úgy gondolta hasznára válhat, ha Ladakhban marad és beleássa magát a vallás és nyelv rejtelmeibe, majd munkája végeztével tovább indul, hogy eredeti célját elérje. Erre már nem került sor.

De hol is van Zangla? Zangla faluja a turisták által járt Leh-Kargil útvonaltól messzebb, Zanszkar völgyben, Észak-India Jammu és Kasmír államában, Ladakh régióban található. A mai napig is fáradtságos úton közelíthető meg, pedig az 1970-es évek óta már létezik a völgy fővárosát, Padumot Kargillal összekötő út.

Különleges szeglete ez Indiának, jól mutatja az ország százarcúságát. Az ország többi részével ellentétben Ladakh kulturálisan Tibethez kapcsolódik, bár mindig is meg tudta őrizni önállóságát. Ladakh népsűrűsége nagyon alacsony, az 5000-6000 magas kopár hegyek ölelésében, az Indus és Zanszkár folyók mentén lévő kisebb települések csak elszórtan fekszenek. A völgyet csak hágókon keresztül lehet megközelíteni, a települések átlagosan 3500–4000 méterrel helyezkednek el a tenger szintje felett. Ez a világ teteje, a Föld legmagasabban fekvő lakott területe. Furcsasága, hogy olyan száraz, mint egy sivatag, a magas hegyek ugyanis megfogják a felhőket minden irányból. Szinte sosincs csapadék, ezért a táj olyan, mint a holdvidék. Az év 8 hónapjában a hegyi utak járhatatlanok, a hőmérséklet -20 fokra zuhan. Az itt élők kemény munkával alkalmazkodnak a zord környezethez, az öntözőcsatornák kiépítése kulcsfontosságú. A nyár a növénytermesztés ideje, de ilyen magasságokban a termékeny időszak igen rövid és csak árpát és más szívós növényeket termesztenek. Az árpa és a jak a két legfontosabb dolog az itteniek megélhetésében. A jak látja el a földművelőket hússal, vajjal, sajttal, és ebből készül a Csoma által is jól ismert jakvajas, sós tea. Használják áruhordásra, velük szántanak, gyapjukból készítik a ruhát, ami elég meleg, hogy kibírják a téli hideget. A jaktrágyát kosarakban összegyűjtik, kiszárítják, és ezzel fűtenek. Vízzel és hamuval összekeverve pedig a földet trágyázzák vele. A trágya a legnagyobb érték. A lakosság egy része ma is nomád életmódot folytat. Semmi sem felesleges, mindent újra felhasználnak, tökéletesen alkalmazkodnak környezetükhöz.

Baktay Ervin azonosította be Csoma szobáját és véste a bejárat fölé: „Csoma’s room” (Csoma szobája). A szoba kicsi, rideg, fekete a füsttől, és egy átlagos magasságú ember fel sem tudna egyenesedni benne. A legrosszabb börtönzárkánál is rosszabb. A zord hidegek ellenére Csoma nem engedte, hogy a szobájában tüzet gyújtsanak, mert nem tudott tőle olvasni és féltette a szemét is. A tibeti házakban kémény sem volt, nem azért, mert tudatlanok lettek volna, hanem azért, mert az értékes hőt nem engedték távozni. Nem volt gyufa, csak fáradtságos munkával tudtak tüzet csiholni. A lakosság egykor a palota körül élt a hegyen, de a könnyebb megélhetés miatt a 19. század második felében leköltöztek a folyó közelébe. A falusiak viszont nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy a szűkösen elérhető faanyagot otthagyják az épületekben, ezért az épületeket szétbontva minden fa alapanyagot magukkal vittek. Így a palota lett az egyetlen túlélő épület. Az összeomlás szélén álló palota és szoba felújítását a magyar önkéntesekből álló „Csoma szobája” alapítvány végezte el 2008. és 2012. között. Nekik köszönhetően a hegy tetején magasodó palota és Csoma szobája látogatható, és szemügyre vehetjük a nagyrészt magyarok által Csoma emlékére elhelyezett emléktáblákat.

Simigh Ágnes