Anatólia különleges tájain

Közép-Anatólia, Törökország, sőt egész Délnyugat-Ázsia egyik legkülönlegesebb tája a Göreme Nemzeti Park és környezete. „Megmagyarázhatatlan” felszínformák, elképesztő színek, „más bolygókra illő” kanyonok és sziklafalak szinte szürreális világa. 1985 óta Göreme Nemzeti Park és Kappadókia Sziklaépítményei néven bejegyzett UNESCO világörökségi helyszín, ami évezredek óta lakott terület, s egyben a legősibb, szikla-kolostorok rejteke is. Rövid írásunk ezúttal nem a térség egyedülállóan gazdag históriáját mutatja be – hanem földrajzi környezetét - és azt, hogyan alakult ki ez a különleges ázsiai táj.

Göreme Tarihî Milli Parkı – Göreme Nemzeti Park

A megközelítőleg 100 km2 területű, UNESCO világörökségi védelem alatt álló nemzeti park számos helyszínén egyben szabadtéri- vagy földalatti múzeum is. Kivételes tájai, ahogy a helyiek mondják “két óriásvulkán gyermekei”. A két óriásvulkán nem más, mint a Hasan Dağı (3.253 m) és a még nála is termetesebb Erciyes Dağı (3.917 m). Egyes kilátópontokról láthatók is a messze távolban... a milliónyi kőtorony és sátorszikla és kőpiramis mögött.

A Göreme Nemzeti Park teljes területe egy a folyók- és időszakos vízfolyások által felszabdalt és kivájt plató, több helyütt drasztikusan meredek kanyonokkal, s a már említett “megmagyarázhatatlan” sziklaformákkal. Három város, Ürgüp, Çavuşin és Göreme található a védett zónában, közülük Ürgüp a legnépesebb, több mint 19.000 lakossal. (A névadó Göreme lakosainak száma kb. 2.000 fő, míg Çavuşin mára szinte teljesen elnéptelenedett.)
Az először idelátogató, s a tájat meglátó turisták a döbbenet csendje után sokszor teszik fel ugyanazokat a kérdéseket: Miből van ez a vidék? Mik ezek a színek? Miféle erők formálták ezt a megszámlálhatatlan tornyot és völgyet?

A földrajztudomány mai álláspontja szerinti válasz röviden (mindhárom kérdésre) ez: A földtörténeti pleisztocén (2,5 millió év – 12.000 évvel ezelőttig) idején számos vulkáni kitörés is lezajlott a térségben. Valószínűleg minden ma is látható vulkán esetében, a legelső – gigászi erejű lehetett: Egyetlen robbanással megszülettek Közép-Anatólia sztratovulkánjai (rétegvulkánjai), így ezek közül a számunkra legfontosabb is, az Erciyes Dağı. Az első robbanás vulkáni hamuja a troposzféra határáig (8-20 km magasság) emelkedhetett, kiterjedése belephette, és hosszabb időre elsötétítette Közép-Anatólia jelentős hányadát. A leüllepedett vulkáni hamu az idők során tufává, puhább, könnyen faragható közetté tömörült. A tufa egyszerre tekinthető magmás (vulkáni) és üledékes (hordalék) kőzetnek is, hiszen a hamu leüllepedésében, mai helyére kerülésében az esők, majd a folyók is közrejátszottak. Az első kitörést következő százezer évek során több, további, jóval kisebb vulkánkitörés is követte egymást, így egyes helyeken a tufára, sokkal ellenálóbb, keményebb vulkáni üledékek (bazalt, andezit) is rétegződtek. Vagyis, “ráfolyt” a kemény láva, a puha vulkáni tufára.

Az UNESCO világörökségi nemzeti park soknapnyi látnivalót, s még annál is több természetjárási lehetőséget tartogat a látogatók számára. Derinkuyu 85 m mély, 7 szintes földalatti városáról (valaha 20.000 lakossal!); Zelve völgyeinek IX-XIII. századi, hegyekbe vájt kolostorairól; Uçhisar 60 m magas erődhegyéről; vagy Ürgüp tündérkéményeiről minden bizonnyal sokan- és sokat hallották már, hiszen ezek a látványosságok a mai Törökország „turisztikai ikonja” közé tartoznak. Ha Kappadókiában járva sikerül kigazdálkodnunk 1-2 plusz napot a természetjárásra, mindenképp érdemes végignézni a víz által összehordott vulkanikus törmelékárakban kialakult kőtorony erdőket, festőpaletta szerűen sokszínű kanyonfalakat és sátorsziklákat. A kalapos darázskövek (tufák), lélegzetelállító tündérkémények (vagy, ahogy már itt is mondják Hoodoo-k – kiejtése huúdú) között járva könnyű ráébredni, hogy a teremtő természet fantáziája és ereje is határtalan.

Erciyes Dağı (3.917 m) – Göreme teremtője

Ha a Göreme Nemzeti Park “két óriásvulkán gyermeke”, illendő meglátogatni az “Ősapát”, vagyis az Erciyes Dağı hegyét. Lábaihoz közeledve, már tisztes távolságból is érződik irdatlan tömege: Területe több mint 3.300 km2 (vagyis nagyobb, mint Komárom-Esztergom, vagy Nógrád-megye), s több mint háromszor magasabb a Vezúvnál (a Vezúv 1.281 m magas), Európa talán leghíresebb és leghírhedtebb vulkánjánál. Ultra prominent csúcsként is nyilván tartják, ami annyit jelent, hogy van olyan fala, ami legalább 1.500 m magassággal tornyosul a környezete fölé. (!)

„Göreme teremtőjéhez” közeledve az országút 2.000 m magasságig kapaszkodik, a járműből kiszállva azonnal érezhető, hogy magunk mögött hagytuk a kanyonok melegét. A hegyóriás mára közkedvelt sítereppé fejlődött (50+ km kijelölt sípályával), történetünk szempontjából ez azért fontos, mert egyes síliftjei (libegői) nyáron és ősszel is működnek. A libegő 3.000 m magasságig visz, így a török üzemeltetők egy sehol másutt nem tapasztalt figyelmességgel is segíteni próbálják a legfelkészületlenebbnek tűnő, nyári-őszi amatőröket: polár kabátot, kesztyűt, sapkát kölcsönöznek (ingyenesen). Társaságunk október közepén jutott el ebbe a magashegységi „felvilágba”, tudván, hogy 3.000 méteren, határozottan téli, s akár komor állapotok is várhatnak minket… így felszereléseink inkább megfelelőnek voltak mondhatóak. A libegő kezelők anatóliai angolsággal feltett „Honnan jöttetek?” kérdését követően nagy volt az öröm, amikor kiderült, hogy „Magyarisztánból érkeztünk” (fejér-megyei angolsággal). „Magyar nők szépek” szavalta csibész mosollyal és afféle magyarul az egyik fiatalabb kezelő, miközben kabátot, s kesztyűt osztott a „rászorulóknak” – persze kizárólag csak a magyarisztáni „magyar nők szépeknek”…

A csúcskráterhez vezető libegőút igen látványos, s olykor kissé zord élmény. A tufaösszletek, száraz vulkáni bombák és sokasodó parazitakráterek felett lebegve érkezünk a váltakozó felhők szilaj birodalmába. Kiszállva elénk tárul a végtelen vulkáni salakmező. „Hát innen került az a rengeteg hamu Göreme völgyeibe” mondja egyik csapattársunk, miközben lassan, de egyre feljebb jutunk a szubalpin, majd annál is feljebb… a „sarkvidéki” hegyi tundrák világába. Göreméhez hasonlóan itt is meglepően sokszínű a táj. A feketéktől, a vöröses árnyalatokon át, a kénes sárgákig és rezes zöldekig, minden szín megjelenik a gyorsan váltakozó napsütötte pillanatokban. Bazalt, andezit, bazaltos andezit, dácit és riolit… mindenféle vulkáni kőzetből van itt bőven, a földtörténeti múlt elemi erejű káoszának hírnökeiként dacolva a fagyos környezettel.

A csúcskráter oldalába érve mindenki megérezheti a teremtő természet határtalanságát – s vele együtt, önnönmaga fizikai határait is. Meredeken emelkedő, az égbolt sötétjébe vesző sziklafalak, szürkés-fehéren táncoló havas foltokkal a hullámokban erősödő szélben… 3.200 m magasságban lehetünk, előttünk a több mint 700 m magas, megközelíthetetlen fallal. „Nem is olyan félelmetes…” beszélgetnek néhányan a havas oldalakat pásztázó tekintettel, amiből nyilvánvalóvá válik: Többen közülünk immár félelmetesen szépnek látják, érzik az óriásvulkánt.

A látvány „innen lentről” is lélegzetelállító, csak elképzelni tudjuk, milyen lehet a 3.917 m magas csúcsról. Az Erciyes Dağı főgerince és csúcsa nehezen elérhető célpont. Igen biztos hegymászó tapasztalatot, felkészülést és kitartást igényel azoktól, akik a tetejéről szeretnék megcsodálni Közép-Anatóliát. A fent járt, igen szerencsés mászók beszámolói szerint, tiszta időben ellátni onnan a Fekete- és a Földközi-tengerig is.

Októberi sétánk itt, a legyőzhetetlennek tűnő fal aljában ért véget. Ilyenkor és ilyen helyen időt kell hagyni a gyönyörködésre, rövid elmélkedésre is. A korábbi jégárak által mélyített völgyek és a lávadómok felett, valahol a főcsúcs ÉNy-i oldalán van az utolsó gleccser. Most is örök fagyban. Nem is olyan régen (8-10.000 éve) még itt is, ahol épp állunk, gleccserek sokasága igyekezett a mélybe. Olvadékvizeik szállították a hordalékot Göremébe, nagyvíz idején ostromolva, mélyítve a völgyeket. Az emberi emlékezet kezdetén még 900 m magasságban volt a hóhatár, később, az ókorban Sztrabón (Kr. e. 63 – Kr. u. 23.) a híres geográfus-író még látta lángolni a hóba és jégbe öltözött hegy tetejét. (Leírt egy kitörést, aminek szemtanúja volt.) A középkorban, a világhódító szultánok idején azt, hogy a „jövőben soha” még úgy írták le, úgy mondták „majd amikor elolvad a hó az Erciyes tetején”.

A vulkánóriásról lefelé tartva két prózai körülmény okán is érdemes volt lépteinket szaporázni: El kellett, hogy érjük az utolsó lefelé induló libegőt – majd nagyszerű vacsora várt minket, alant, Ürgüp októberi melegében. Persze, hogy szinte másról sem esett szó az est folyamán mint a vulkánóriásról, “Göreme teremtőjéről”. Az “Ősapáról”, aki most szunnyad. ... S akiről senki sem tudja, hogy mikor ébred újra, neki tetsző álmából.

Képek és szöveg: Gőgös Norbert

Forrás:
• Horváth Gergely: Ázsia regionális földrajza, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest 2008.
• Ahmet Çolak: Kayseri, Middle Anatolia Development Agency, Turkey 2010.
• Murat Ertuğrul Gülyaz: Göreme National Park and the Rock Sites of Cappadocia, Ankara 2012.