A tengeri vidra birodalmában

Az Alaszka déli partjainál nyújtózkodó Kenai-félszigetről Széchenyi Zsigmond Alaszkában vadásztam című könyvéből hallhattak először a magyar olvasók, mint ahogy a partmenti vizek legendás teremtményeiről, a tengeri vidrákról (Latax lutris) is. A világ legértékesebb prémjét, a Kamtschatkabiber-t adó állatok Széchenyi utazásának korára (1935) már teljesen eltűntek, a XIX. századi luxus kereslet és a kíméletlen prémvadászat következtében.
Azután eltelt egy-két emberöltő, és 1978-ban nemzeti parkká nyilvánították a jeges partvidéket. Amiről a méltán elismert vadász író csak a régi legendák és adatok alapján írhatott, az ma majd’ 90 évvel később élőben is látható és megörökíthető – már ha szerencsés reggelre ébredtünk… A tengeri vidra visszatért Alaszka jeges vizeibe!

A vidraprémek nyomán, 1935
Széchenyi Zsigmond Seward kikötőjébe érkezve kezdte híres alaszkai vadászútjának terepi szakaszát. Tengeri vidrát nem láthatott (habár több oldalon át szeretettel írt a néhai prémes állatról), ezért benyitott a három leghíresebb szűcsüzletbe, saját szavai szerint ilyenformán:
„Mutassanak hát – mondom – egy olyan nevezetes vidrabőrt. Hadd lássam, mennyivel különb a nyúlnál, hadd lássam milyen prémért adják oda az üdvösségüket a cárnők. A szűcsmesterek úgy néztek rám, mintha a kaposvári ékszerésznél a kétszáznyolcvan karátos Kohinur után érdeklődtem volna.”

Ahogy sorai igen szemléletesen kifejezik, utazásának idején már csak hírében létezett a tengeri vidra.
Oroszország a legendás bundáért szállta meg Alaszkát. „Cárnők vágya, prémvadászok álma, szűcsmesterek fehérhollója” - írta Széchenyi a tengeri vidra prémről. Az író statisztikákat is látott a vadászat mértékéről, hiszen így folytatta:
„Hivatalos feljegyzések szerint 1820-ban húszezer bőr került piacra. 1875-ben csupán hétezer, 1891-ben pedig háromezer s a huszadik század legelején már csak alig egy-kétszáz. Németországban a világháború előtt (az I. háború előtt) 10.000 márkát fizettek egyetlen Kamtschatkabiber bőrért!”
1935-ben tehát úgy tűnt, hogy a tengeri vidra valóban a kihalás szélére sodródott.

A tengeri vidra birodalma
A partmenti vizek egyedien festői hátterét a méregzöld növényzettel, vagy örök hó- és jégmezőkkel takart fiatal vonulatai alkotják. A közvetlen parti kitettségű Harding jégmező vastagsága pl. meghaladja az 1.000-1.500 métert, 32 db gleccsere ereszkedik alá az óceán, illetve a félsziget belseje irányába. A globális felmelegedés ellenére a jégmezők területe alig csökken, hiszen az állandó csapadékot szállító óceáni légtömegekből hatalmas mennyiségű hó (évi több méter), illetve jeges eső hull. A jégmezőről aláereszkedő gleccserek a mélyvizű fjordokba borjadzanak. Tiszta légköri viszonyok esetén (a part olykor akár hetekre is felhőkbe burkolódzhat) a panoráma a világon egyedülálló: felfelé a távoli nunatak-ok fennséges sora, körülöttünk a jéggel és élettel teli Resurrection Bay.

Az elmúlt 4 évtized környezet- és vadvédelmi intézkedéseinek köszönhetően az 1914-re 1.000 egyed alá csökkent (!) vidra állomány mára ismét örömtelien megszaporodott. A Föld minden tájáról ideérkező nyári látogatók napi rendszerességgel próbálják lencsevégre kapni a kincset érő ragadozókat. A Resurrection Bay (Feltámadás-öböl) vizeire kifutó hajók mindegyikén elhangzik a bejelentés, miszerint: „Lehet, hogy összefutunk tengeri vidrákkal is.”. A partmenti fjordok, öblök és átjárók mély vizeiben ma is nagyon nagy számban élnek fókák, átvonuló bálnák, valamint különböző vízi és ragadozó madarak tömegei. Az átlagosan 6 órán át tartó hajózások során minden élőlényből „garantáltan” láthatunk egyedeket, kivéve egyet, a tengeri vidrát.

A vidrák leginkább a 15-25 m mélységű, moszaterdős vizeket kedvelik, ezért általában a parttól max. 1 km-ig úsznak be a nyílt tengerre. Azonban a Kenai Fjords Nemzeti Park tagolt partvonalát szigetek tucatjai övezik, így a vidrák itt is, ott is felbukkanhatnak néhány napra. Tudom, hogy helyhez kötött módon kéne élniük - mondja egy vadmegfigyelő hajó kapitánya -, de ennek ellenére számos esetben napokra eltűnnek valahová - fűzi hozzá.
A raft-okban (angolul: azonos nemű csoport) időző emlősök a moszaterdők legfőbb gondozói. Legfontosabb prédáik a tengeri csillagok, csigák, rákok és néhány halfaj. Vidrák nélkül a prédaállatok elszaporodása a moszaterdők életközösségének elpusztulásához vezetne. A hullámok tetején, a hátukon „pihengető” tengeri vadászok majd mindegyikénél van egy nagyobb kő. A követ a hasukon tartva (!) törik fel a csigák és sünök páncélzatát, és az erős áramlatok miatt sokszor kikötik (!) magukat a moszatokra. A hideg vizeket kedvelik, a fjordok belső övezeteiben szinte a jégkásában úsznak. Sokszor látni őket, amint az úszó jégtáblákon sütkéreznek.
Mára megszokták a hajók látványát, és érdekes módon a zajos, nagyméretű motoros járművektől kevéssé tartanak. A hang nélkül suhanó kajakok láttán azonban a legtöbbször biztos távolságra úsznak. A tengeri vidra torpedóként, megnyúlt testtel halad a víz alatt. Habár 5 percig képes a víz alatt maradni, az átlagos merülésük csak 1-2 percig tart.

Kellemes küllem és a herendi szál…
A tengeri vidra testhossza 120-150 cm, a hímek testtömege elérheti a 45 kg-ot is. Ők a menyétfélék órásai. Nem rendelkeznek hőszigetelő zsírréteggel, sőt bundájukat sem fedi semmilyen olajos réteg. (Ha az állat szőre olajjal érintkezik, szinte azonnal megfagy!)
Dupla szőrzete a világ legsűrűbb prémje. Vadászatának felhagyásának köszönhetően, becsült állománya ma 70.000 körüli lehet. Populációjának magterülete ma is, mint régen, Alaszka partmenti vizei. A faj továbbra is veszélyeztetett státuszú, annak ellenére, hogy „aranyos” („soo cute…!”) kinézetüknek és az emberek számára bohókás viselkedésüknek köszönhetően közkedvencekké váltak. Természetes közegükben látni és megörökíteni őket, sokak számára életre szóló élmény.

A tengeri vidrák amerikai népszerűsége egészen furcsa magyarországi vonatkozást eredményezett. Amerikai megrendelésre a Herendi Porcelángyárban 1860. óta alkalmazott, „VH mintával” készített herendi alaszkai tengeri vidrák is készülnek 1998-óta.

Gőgös Norbert