Mozaikok az Omo-völgyi törzsek életéből - 1. rész

Ha egy ország vagy akár egy kontinens arculatát igazán meg szeretnénk ismertetni diákjainkkal, akkor nem elég a természeti tájakról, gazdaságról beszélni a földrajzórán, hanem az országot benépesítő embereket, népcsoportokat is be kellene mutatni. Feltételes módot használok, mert lehetetlen vállalkozásnak tűnhet a kis óraszám miatt. Mégis arra buzdítanék e cikkel mindenkit, hogy egy kontinensről – akár egy-egy „mintaterületet” kiemelve – sok érdekes, a tananyaghoz is kapcsolható és azt elmélyítő információt mondjon el tanítványainak. Ennek lehetőségeit szeretném bemutatni Etiópia Omo-völgy kultúrájának példáján.
Az Omo-völgy Etiópia déli részén fekszik, nyugatra Dél-Szudán, délre Kenya határolja. Ez a terület számos törzsi közösségben élő népnek ad otthont. Nem sok hely maradt a világon, ahol az emberek még viszonylag összhangban élnek a környezetükkel, és a globális világ sem alakította át jelentős mértékben kultúrájukat.
Amikor eljutottam többször is erre a csodálatos helyre, földrajzos szemmel próbáltam megérteni a bodik, a dasenechek, a murszik és a többi itt élő törzs életének mindennapjait mozgató erőket.

Gazdálkodás az éghajlat rabságában

A törzsek gazdálkodását alapvetően meghatározza a szavannaéghajlat és a domborzat. Az Omo folyó mentén élő dasenechek árasztásos gazdálkodást folytatnak. A folyó az esős évszakban termékeny iszapot rak le, és az áradás után a nők vetik el a kukorica- és cirokmagokat. Ez nagyon hasonlít a Nílus menti gazdálkodáshoz abban is, hogy az Omo-völgyet fenyegető nagy gát (Gibe III.) építése gyökeresen megváltoztathatja az itt élők mezőgazdasági módszereit és lehetőségeit (a termékeny iszap- és a vízhiány). A másik, trópusokon oly gyakran alkalmazott módszer az irtásos-égetéses földművelés, amely szintén cirok, kukorica, manióka, bab termesztését teszi lehetővé. Öntözés nincs, a jó termésért a csapadékot szállító felhőkben bízhatnak (március–április; október–november). A magasabb tengerszint feletti magasságban fekvő területeken használják ezt a módszert. A cirok minden déli népcsoport alapvető élelem-forrása, belőle kását készítenek. A cirokot hamuval keverik össze a dasenechek, hogy hosszú ideig raktározható legyen és a rovarok se egyék meg. A legtöbb törzsnél a felnőttek cirokkását esznek, hús csak nagyon ritkán kerül az „asztalra”. Csak a fiatalok esznek húst, illetve betegség vagy ünnepek során vágnak kecskét. Ha a marhahús nem is, a vér és a tej fontos fehérjeforrás az egyhangú növényi táplálék mellett. Főleg a fiatalok, a még fejlődő szervezetük szükségletei miatt esznek húst és isznak vért úgy, hogy a marhák nyaki erét megcsapolják és a vért összekeverik tejjel. Kiegészítő táplálék a méhek méze. Kaptárokat akáciafákon láthatunk, vékony ágakból készítik és marhatrágyával bélelik ki a belsejüket.

A szavannák hagyományos tevékenysége az állattenyésztés, itt talán nagyobb szerepet játszik a törzsek életében, mint pusztán kereskedelmi árucikk vagy élelemforrás. Az állatok számának gyarapítása a csordákban minden férfi számára kiemelten fontos feladat. Az állomány száma lesz az alapja a jó házasságnak. Ez nem véletlen, hiszen a szavannán élő törzsek családjainak igazi értéke a csorda, amit még életük kockáztatásával is megvédenek az állattolvajokkal szemben, akár Kalasnyikov gépfegyverüket is használva. Megvédik a betegségekkel szemben is úgy, hogy sok esetben nem egy helyen legeltetik a csordájukat, hanem kisebb csoportokra osztva a területük több helyszínén. A férfiak az állatokat sokszor a feleségüknél is többre becsülik, becézgetik, díszítgetik. Ez abból is látszik, hogy több pénzt költenek a marhák gyógyítására, mint a gyerekek vagy feleségük betegségének gyógyítására. A legtöbb ének, költemény is az állataikról szól. Az állatok őrzése sokkal fontosabb is a család számára, mint a gyerekek iskolába küldése. Az erbore törzsnél a leányok is vigyáznak a csordára, sokszor igen távol a családi háztól.
A mursziknál a férfiak születésük óta korcsoportokba tömörülnek. Az ifjú terik a falutól távol az állataikkal élnek egészen a nősülésig. Pár hetet egy helyen töltenek, majd ahogy a marhák lelegelik a területet, továbbállnak és hagyják regenerálódni a füvet. A növekvő jólét pl. orvosi ellátás a törzseknél is a népességszám növekedését eredményezi, amely az állatállomány és a törzsek által elfoglalt területek növekedésével is együtt jár. Így egyre kevesebb szabad terület lesz a legeltetésre, ami gyakran törzsi konfliktusokhoz vezet. Az állatok fontos szerepet töltenek be a ceremóniákban is. A nyangaton fiúknak egy lándzsával kell ledöfniük egy bikát, a máját eltalálva, hogy ne veszítsen sok vért ahhoz, hogy bebizonyítsák, hogy gondoskodni tudnak az idősekről és férfivé válhatnak. A dasenecheknél az első feleségnek kell áldozatot bemutatni az elhunyt ősök lelkének. A férj leöl egy kecskét, a máját felszeleteli, és először az első feleségnek kínálja, utána a többi feleségnek is jut a finomságból.
Az egyik legfurcsább szokás, amelyhez teheneket használnak, az ukuze bulla, vagyis a bikaugrás a hamer törzsnél. Ennek a teljesítése jogosítja fel a fiatalt arra, hogy feleséget válasszon, gyerekei és saját családja legyen. Ilyenkor a család tágabb rokonsága is meghívást kap a próbára, és mivel gyalogszerrel jönnek a rokonok, jó hosszan elhúzódik a szertartás. Sokszor olyan nehezen terelik össze a szertartásban szereplő állatokat, hogy igencsak besötétedik. Mi is így jártunk, de ez csak az esemény megörökítése miatt volt kicsit sajnálatos. A bikákon átugráló fiú egy vékony, spirituális védelmet adó „szíjjal” a vállán átvetve, anyaszült meztelen hajtja végre a próbát. A testét előzőleg homokkal lemosta, mintegy megtisztította a bűneitől, trágyával bevonja, hogy erőt adjon a nem veszélytelen próba teljesítéséhez. Négyszer kell átfutni a szorosan egymás mellé állított állatok hátán, ami nem kis teljesítmény! Az ugrás közben férfiak erősen tartják a fejüknél és a farkuknál az állatokat, de ezzel együtt is megtörténik, hogy leesnek a próbázók, és csak a következő évben próbálhatják meg újra a próbatételt, amelytől alapvetően megváltozik a társadalmi státuszuk is.
Tapasztalatom szerint a diákokat a furcsa szokások nagy csodálkozásra késztetik, vagy megrémítik, elgondolkodtatják őket. Ezért érdemes a szokások „lelki” hátterével is foglalkozni, megmutatni nekik azt, hogy vajon miből nőtte ki magát az a tradíció, ami számunkra igen idegen. A bikaugrás próba előtti rituálé pont egy ilyen tradíció. A férfivá avatás eseményén a nők a vendégek előtt megostoroztatják magukat a fiatal férfi családtagok által, és nem a szépségért! Ez nem csak egy kitartás, fájdalomtűrés próbája a lányok részéről. Megmutatják, hogy képesek szenvedni fiútestvérükért. És hol van ebben a földrajz? A hamerok a szavanna területen élnek, ahol állandóan ki vannak téve a természet „szeszélyeinek”, pl. a szárazságnak, a sáskajárásnak, a földek kimerülésének. Sokszor kerülhetnek a családtagok, rokonok olyan helyzetbe, hogy éheznek, mert nincs pl. elég kukorica, cirok. Ekkor a „megkorbácsolt” lány nyugodtan fordulhat a hátán sebeket ejtő férfihoz segítségért, aki rendszerint nem is tagadja meg azt. A behegedő sok seb a háton a túlélést is jelentheti a lányok számára. A fiúk nem dühből vernek rá a lányokra, sokszor biztatni kell őket ráncigálással, csúfolódással, hogy kötélnek álljanak e turistákat megborzongtató tradíciónak.

Nem a ruha teszi az embert

Amikor képeket vetítünk a természeti népekről, a gyerekeknek a legszembeszökő dolog az emberek viselete. A test fedettségének vagy fedetlenségének mindig volt egy ősi üzenete, de a törzsek öltözete kiválóan szemlélteti a globalizálódó világ előretörését is. A kis fűkunyhók között járva számtalanszor megállítottak pólóért vagy egyéb ruháért. Megfigyelhető, illetve a gyerekekkel megfigyeltethetjük, hogy a felsőruházat előbb változik, mint a hagyományos szoknya vagy ágyékkötő viselete. Sokszor csak a turisták kedvéért öltik fel a régi kecskebőr ruhájukat a nők, de vannak törzsek, akik felemás megoldással élnek. Nagy a kontraszt, amikor teljesen meztelen gyerekek futnak elénk kedvenc focimezüket viselő társaikkal. Az azonban látszik, hogy a ruhát nem feltétlen funkcionálisan hordják, szükségből, inkább mert utánozzák a turisták viseletét. Ha egy rituáléra kerül sor, a nyugati típusú ruhát ledobják, és hagyományos viseletben vesznek részt a szertartásokon. Pólóikat nemigen mossák, hiszen a tradicionális fűből, kérgekből, levelekből, bőrből készült ruhákat máshogy kellett ápolni (pl. a kecskebőrt vajjal kenik, hogy ne legyen merev), vagy éppen, ha elszakadt, csináltak másikat.
Tetszhet vagy idegenkedhetünk dolgoktól, de elítélni mások szokásait nem bölcs dolog. A toleráns viselkedésre lehet érzékenyíteni a gyerekeket a trópusi népek testdíszítéseivel is. Ilyen például a test hegtetoválása, amelyet szinte minden törzs végez. A bőrt egy tüskével megemelik, és egy éles pengével sebet ejtenek a bőrön, majd növényi olajjal összekevert hamut tesznek bele, hogy domború maradjon. Ez egy igen fájdalmas beavatkozás, de szinte elvárt, sokan csúfolódás tárgyának teszik ki magukat, ha „gyáván” visszautasítják. Persze, mint minden tetoválásnak, üzenete van; a felnőtt társadalomba lépésre, bátorságra, férfiaknál a legyőzött ellenfelekre, küzdelmekre utalnak a jelzések. Az egyes törzstagok „kiolvassák” egymás testét, ami a párválasztást is befolyásolja (pl. szexuális érettség). Persze kérdés lehet, ha ezeket az ősi jeleket (mellkason, vállon, hason főleg) nyugati típusú ruhával lefedik, eltakarják, hogyan fog módosulni a testi üzenet? Mi lép a helyébe?
A diákok figyelmét igencsak motiváló testdísz az ajaktányér viselete egyes törzseknél. A suri (surma) illetve a murszi törzs nőtagjai a mai napig viselik az ajaktányérokat, és a tányér jelzi a reproduktív korát is a viselőjének. Az ajakbemetszést az első menstruáció után ejtik meg a szülei vagy valamelyik nőrokona, majd ebbe a sebbe betesznek egy fadarabot, majd fokozatosan tágítják egyre nagyobb fa- majd agyagtányérokkal. A legnagyobbak elérhetik a 15 cm átmérőt is! A történelmi gyökere ennek a tradíciónak a rabszolga kereskedőkre vezethető vissza, azért találták ki a nők, hogy eltorzítsák vele az arcukat, így ne legyenek kelendőek az idegeneknek. Ma viszont így tetszenek a murszi férfiaknak és a turistáknak. A házasság után a feleségek a hétköznapokban egyre kevésbé viselik, az alsó ajkukon ejtett lyuk mérete is csökken. Csak ünnepek idején teszik be a díszüket, és persze ha jönnek a turisták, akik ezért még pénzt is adnak. Persze ennek is két oldala van, hiszen a tradíció megerősítésében sokszor a turistáknak is szerepe lehet. A murszik büszkén viselik az ajakkorongot, mivel ez őket jelentősen megkülönbözteti a szomszédos törzsektől, csoport öntudatot kölcsönöz nekik. Ezzel felhívhatjuk a diákjaink figyelmét más társadalmakban lévő, hasonló szerepet betöltő jelképekre is!

A másik érdekes szokás a testfestés, hajfestés. A karók vörös agyaggal és vajjal kenik be magukat, amikor leánykérésre mennek. Trágyával kenik be magukat a moszkitók ellen, vagy csak pusztán dekoráció gyanánt, de botharcok előtt is kifestik egymást fehér agyagfestékkel a surik és a murszik. A hamerek pedig igazi hajszobrászok, hiszen megfelelő agyag kiválasztásával, majd összekeverésével kiváló frizurákat készítenek.
A szépségért meg kell szenvedni, tartja a mondás, amely itt, az Omo-völgyben különös tartalmat kap. Sok törzsnél az alsó fogak igen fájdalmas eltávolítása is ezt a célt szolgálja. A mursziknál és a suriknál az ajaktányér behelyezéséhez szükséges az alsó metszőfogak kiverése.
A Jinkában lévő Néprajzi Múzeum anyaga között lévő riportok között olvasható, hogy ezeket a brutális beavatkozásokat egyre többen tagadnák meg, de a törzsi elvárások, a szülők és az azonos életkorú társak nyomása igen nagy, nehéz ellenállni a tradícióknak, mivel jelzés értékkel bír, pl. a házasulandó kor vagy a felnőttkor elérésének jelzése. Megtagadása kirekesztettséggel járhat, gyávának tarthatják majd az illetőt, amely az egyik legnagyobb szégyen a törzsekben.

A cikk és a képek (kivéve a nyitó kép) szerzője: Vasváry Kinga
Megjelent a GeoMetodika A Magyar Földrajzi Társaság
szakmódszertani folyóiratában
Az eredeti cikk a www.geometodika.hu oldalon ITT látható.