Menni kell! Uganda

Uganda sok más kelet-afrikai országhoz hasonlóan Nagy-Britannia protektorátusa alá tartozott az 1960-as évekig. A függetlenség első évei prosperálóak voltak, de aztán az ország vezetését egy Idi Amin nevű őrült szerezte meg az 1970-es években, akit a világtörténelem egyik legbrutálisabb despotájaként tartanak számon. „Uralkodása” idején és az azt követő háborús években az elefántok több mint 90 százalékát és szinte a teljes orrszarvúállományt lemészárolták haszonszerzés céljából és élelmiszerhiány miatt, de az antilopfélékre is hasonló sors várt.

Képfelirat: Elképesztő nyugalom árad a gorillákból

Szerencsére ez már a múlté, és azóta Uganda az egyik legsikeresebb vadgazdálkodási rendszert tudta kiépíteni. Ugyanakkor az igazi különlegességet errefelé nem az elefántok, orrszarvúak vagy antilopfélék jelentik, hanem a hegyi gorillák, melyeknek összesen kb. 1000 egyede él, s az is mindössze három közép-afrikai országban: Ruandában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban és Ugandában. Sajnos ez a térség politikailag nyugtalan, időnként erőszakos események történnek, amelyek a gorillákra is hatással vannak. Élőhelyükre veszélyt jelent a mezőgazdasági termőterület növelése céljából végzett erdőirtás, az illegális bányászat és a faszéntermelés.

Képfelirat: Ritkán látni ilyen élesen az emberi tevékenység természetre gyakorolt hatását

A gorillák gyakran esnek olyan csapdák áldozatául is, amelyeket más állatok elejtése végett helyeztek ki. Mindazonáltal az ökoturizmus komoly bevételi forrása a helyieknek, ami remélhetőleg arra ösztönzi őket, hogy védjék e különleges állatfaj élőhelyét. Az ide érkező turistáknak szigorú szabályokat kell betartaniuk, ha vadon élő gorillákat akarnak látni. Először is hónapokkal előre gorillatúra-engedélyt kell vásárolniuk és időpontot foglalniuk. Ez az engedély nem olcsó, nekem is nyelnem kellett párat, de úgy gondoltam, kihagyhatatlan élményben lesz részünk, melyet a világon csak itt lehet átélni. Tíz évvel a látogatás után is úgy gondolom, hogy életem egyik legszebb emléke.

Képfelirat: A szálláshelyünk a Bwindi Impenetrable Forest National Parkban 

Visszatérve az engedélyre… Ennek birtokában egy órát tölthetünk el egy hegyigorilla-család társaságában. A gorillaengedélyekért fizetendő díjak azért fontosak, mert így korlátozzák a turisták számát, hozzájárulva ezzel a gorillák védelmére irányuló erőfeszítésekhez is.

Egy-egy csoportba maximum tíz személy jelentkezését fogadják el. A park főhadiszállására az adott időpontra heten meg is érkeztünk. Kiderült, hogy egy család késésben van. Ha nem várjuk meg őket, elbukják a szép summájukat, amit hónapokkal korábban befizettek. Ha viszont megvárjuk őket, ki tudja, mennyi időt elvesztegetünk, és esetleg elszalasztjuk az esélyét annak, hogy gorillákat lássunk. Az történik ugyanis, hogy a vadőrök folyamatosan figyelik az állatok mozgását, akik néha órákon át egy helyben vannak, táplálkoznak, pihennek, majd továbbindulnak olyan tempóban, ami az ember számára követhetetlen a meredek hegyoldalon, a szinte áthatolhatatlanul sűrű erdőben. Hogy is történik akkor a megközelítésük? A csoportot terepjáróval a gorillák tartózkodási helyének közelébe viszik, ahonnan bizony árkon-bokron átvágva kell az állatokat megközelíteni. Ha szerencsénk van, gyorsan odaérünk, így több idő marad élvezni a gorillák társaságát. Ha messze vannak, lassúak vagyunk, vagy időközben felkerekedtek, nincs mit tenni, az engedély egy órára szólt, függetlenül attól, hogy láttunk-e gorillát vagy sem. 

Képfelirat: Ezen a terepen az emberek csak nagyon lassan tudnak haladni

A csoport úgy döntött, várunk egy kicsit a családra. A vadőrök hamarosan közölték, hogy a gorillák útra keltek, és egyre távolabb kerülnek tőlünk. Minden perccel nőtt a feszültség, az idegesség, a csalódottság. Kb. 20 perc késéssel végre befutott a család, autójuk defektet kapott. De milyen az élet? Szinte ugyanabban a pillanatban jött a hír: a gorillák elindultak visszafelé, és most sokkal közelebb vannak hozzánk, mint eddig bármikor. Kb. 20 perc intenzív, nehéz terepen történő gyaloglás után a vadőr egyszer csak megálljt jelzett, és egy adott irányba mutatott, ahol megpillantottunk 5-6 gorillát. Életemben nem felejtem el azt a pillanatot! Hihetetlen nyugalom és harmónia érzése töltött el, látva, hogy a fekete bundás, hatalmas állatok békésen ülnek a harsányzöld növényzet között, és esznek, esznek, csak esznek, míg egy másik gorilla egy faágon pihen. Ügyet sem vetettek ránk. Észrevettem, hogy az egyik állat mutatóujja merev, nem bírja behajlítani. Sikerült elkapnom azt a pillanatot, amikor a mancsával a szájához viszi a leveleket, olyan, mintha bemutatna nekünk.

Képfelirat: Az ezüsthátú a látszat ellenére csak táplálkozott, az ujját nem tudta behajlítani

Bár csak rövid időt töltöttünk a gorillák közelében, mégis igen mély nyomot hagyott bennem. Ilyenkor valahogy megérzi és megérti az ember, hogy mi is az elképesztően gyönyörű és sokszínű természet részei vagyunk… A civilizáció közepén, nagyvárosban élve ezek távoli, üres szólamoknak tűnnek. Talán soha nem éreztem jobban azt, hogy a természet védelme mennyire fontos feladat. Hiszem, hogy leginkább akkor értjük meg ezt, ha magunk is megtapasztaljuk a természet csodáit.

Részlet Ertler Aliz, Menni kell! című könyvéből. A könyvről további információk itt láthatók: www.mennikell.hu

A fényképeket Ertler Aliz készítette (kivéve: nyitó kép).