Ladakh - Kis-Tibet Indiában

Ladakh nem más, mint India Jammu és Kasmír állam három régiójának egyike, Jammu és Kasmír völgy mellett. A világ tetejének egyik nehezen megközelíthető része mind a mai napig. Ladakh az év nagy részében a világtól elzártan létezik, a hágókat és utakat lezárják és csak májustól szeptember végéig járhatóak.

A hágók földjének is nevezett Ladakhba csak az látogat el, aki valamilyen módon átmászik a Himalája hatalmas hegyein.1975-ig katonai területnek számított, s nem volt látogatható, bár a nehézségek miatt amúgy is körülményes lett volna. Ugyanekkor hivatalosan megnyitották a Ladakhba vezető két hágót, de még mindig kalandos vállalkozás ezeken átjutni. Megkönnyítette a helyzetet, amikor fővárosában, Lehben, 1979-ben megnyitottak egy repülőteret.

Van azonban a magas hegyekkel körülvett területnek egy furcsa sajátossága, mégpedig az, hogy száraz, mint egy sivatag. A magas hegyek ugyanis minden irányból megfogják a felhőket, s így ezen a területen soha sincs csapadék. A táj éppen ezért olyan, mint a hold felszíne, a mai utazók holdvidéknek is nevezik. A kietlen tájat csak egyedül ott töri meg valami vegetáció, ahol a hegyekből lezúduló bővizű folyók folynak. Az emberi települések is csak itt alakulhattak ki, de ezek is 2500-4000 méter magasságban vannak. Annyira száraz, hogy öntözőrendszer kiépítése nélkülözhetetlen.

Ladakhot a Nagy Himalája vonulata határozottan elválasztja Észak-Indiától és Kasmírtól, a Karakoram hegylánc pedig Közép-Ázsiától. Kelet felé azonban nincs ilyen éles határ, a hegyek észrevétlenül olvadnak át abba a hegyvidékbe, amely már Nagy-Tibethez tartozik. Ez az oka annak, hogy földrajzilag és néprajzilag Tibethez tartozik.

A lakosság buddhista, és tibeti életstílust követnek. A buddhisták jelentik az igazi ladakhiakat, az ország szívében most is ők vannak többségben.

Ez az a terület, ahol a tibeti buddhizmus még ma is viszonylag érintetlenül maradhatott meg. Ennek több oka van: elsősorban az, hogy ezt a területet csak nagyon nehezen lehet megközelíteni, másodsorban pedig az, hogy ez Tibet egyetlen olyan tartománya, amit az 1949-es kínai invázió után nem Kínához, hanem Indiához csatoltak, emiatt az itt virágzó buddhista kultúra nem vált a felszabadító kínai hadsereg tankjainak céltáblájává. Éppen ez a „szerencsés” sors az, aminek következtében Tibet többi tartományával szemben, ahol is a kínai tudományosság nevében a tibeti buddhista vallást eltörölték, mondván, hogy babonaság és a nép butítása, Ladakh megmaradhatott a csendes pusztulásnak.

A lakosok nagyrészt félnomád állattartó életformát folytatnak, főleg mezőgazdaságból élnek. A mezőgazdaság életet ad a „magas hágók lakosainak”. A lakosok megtermelik, amire szükségük van, a maradékot pedig a helyi piacon eladják. Dolgoznak azon, hogy újrahasznosítsák a tárgyakat. Az állatok látják el a földművelőket hússal, vajjal, sajttal. Az állatokat használják áruhordásra, velük szántanak és gyapjukból készítik a ruhákat, amik elég melegek ahhoz, hogy abban kibírják a téli hidegeket. A trágyát összegyűjtik, kiszárítják, s ezzel fűtenek, illetve ezt használják tűzifa helyett. A trágya az egyik legnagyobb érték, mivel itt nincsenek fák, és a tűzrakásnak ez az egyetlen módja. Tehát az állattenyésztésnek központi szerepe van.

A társadalom egyetlen rétegből áll (már ami az anyagi javakat illeti), senkinek sincs lényegesen többje a másiknál. Közösen építik a házaikat, közösen dolgoznak a földeken, közösen építik meg a csatornarendszereket. Valóban irigylésre méltóan idillikus életet élnek; s nem hiába nevezték Ladakh-ot az első tibetológusok az utolsó Shangri-la-nak, a tibeti vágyvilág tökéletes, minden igényt kielégítő Paradicsomának.

Simigh Ágnes