Endrei Judit - Marokkói mozaikok - 1. rész

Marokkói sorozatunkban Endrei Judit osztja meg saját élményeit, melyeket az irodánk által szervezett körutazása során szerzett.

Belépek a casablancai szálloda halljába, és milyen más zene szólhatna, mint a Casablanca című film jellegzetes zenéje. A zongorista – kicsit fura figura – magába felejtkezve játszik. Mintha abból az időből felejtették volna itt.
Abban, hogy Marokkót választottam úti célként, egészen biztosan nagy szerepet játszott a Casablanca című film. Sokszor megnéztem, és persze, hogy a végén mindig sírtam. Végtelenül sajnáltam, hogy nem happy end lett a vége... A korombeliek pontosan tudják, miről beszélek, de ha fiatalabb olvassa ezt az úti beszámolót, azt ajánlom, nézze meg az egyetemes filmtörténet egyik legszebb háborús melodrámáját.

Kihagyhatatlan ez a film. Még ha a mai filmekhez képest kicsit porosnak is tűnik. A két főszereplő Humphrey Bogart és Ingrid Bergman, rendezője pedig a magyar származású Kertész Mihály, aki 1943-ban a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat kapta. A filmet Magyarországon először 1947-ben mutatták be a mozik, 1966-ban sugározta először a Magyar Televízió. Ahányszor vetítették, mindig megnéztem.

Szóval megérkeztem Casablancába! Az Air France-szal repültünk, már ez a repülőtársaság sem a régi. Egyre drágábbak a jegyek, a szolgáltatás pedig…
A hosszú út után alig vártuk, hogy elfoglalhassuk a szobákat, és mehessünk vacsorázni. Mindig mosolygok magamon. Itthon nagyon egyszerűen vacsorázom, egy saláta, sajt, túró, ritkábban hal vagy csirke. De a szállodai terülj asztalkám csak akkor tetszik, ha roskadoznak az ételektől, ha minden van, mi szem szájnak ingere. Még akkor is, ha itt sem eszem degeszre magam! Most curry-s rizst választok csirkével, padlizsánpürét, gránátalmát, finom érett papayát.

Elég későre jár, mire végzünk a vacsorával, de ki tud ilyenkor aludni? Szerencsére mások is így érzik, ezért egy kis társasággal elindulunk a belvárosba. Jön velünk az idegenvezetőnk is, így egy kicsit nagyobb biztonságban érezzük magunkat, hiszen ő már járt itt. Nagyon meleg van, a pálmafák levelei alig mozdulnak, a levegőben jázminvirág illatát érzem. De miért is ne lennénk biztonságban? Mitől is kellene tartanunk? Sokan vannak az utcán, felnőttek, gyerekek egyaránt. Beszélgetnek, sétálnak, játszanak, a napközbeni hőség után – ezekre az országokra jellemzően – jólesik a frissebb levegő.

Ismerősnek érzem a környezetet, hiszen többször jártam már mediterrán, egyben iszlám országban, szeretem ezt a világot. Tehát ismerősnek tűnik, de mégis ismeretlen, mert Marokkóban most vagyok először. Másnap a városnézés során ugyanazt az utat járjuk be, mint este. A casablancai főposta neomór stílusú épületét – úgy 100 évvel ezelőtt épült - megcsodálom, akkor még nem tudom, mennyi gyönyörű, valódi mór épület vár még rám az út során.

Természetesen elkanyarodunk Rick – Casablanca című film megint – kávézójához is, de mielőtt nagyon beleélnénk magunkat, megtudjuk, ezt egy élelmes üzletember alakította ki, mi pedig, hiába tudjuk ezt, mégis egy pillanatra ihletett állapotba kerülünk.
Casablanca Marokkó legnagyobb városa. Történelmének sokszínűségéhez mindenképpen hozzájárult, hogy az Atlanti óceán partján alakult ki, jöttek-mentek itt a különböző népcsoportok, Délről Északra, és fordítva. A kalózoknak is kedvenc helyük volt. Hosszan lehetne mesélni gazdag történelméről.
Az Olvasó talán leginkább azt szeretné tudni, miért is Casablanca – hevenyészett fordításban „fehér ház” - lett a neve. Persze hogy ennek is sokféle magyarázata van. Én kiválasztottam egyet. Korábban a település egyik dombján egy fehérre meszelt építmény mérföldkőként szolgált a tengerészek számára. Még egy 16. század eleji térképen is így szerepelt, sőt a 19. század végén is még mindig a „fehér tornyot” említették azonosítási pontként.

Vitathatatlan, hogy a város legimpozánsabb épülete a II. Hassan nevét viselő mecset, amely ma a világon a hetedik, Szaúd-Arábiától nyugatra pedig a legnagyobb mecset. 210 méteres minaretje a legmagasabb a világon. Tizenhárom évig épült, tulajdonképpen a marokkói király saját magát örvendeztette meg, hatvanadik születésnapjára.
Hogy a méretekről legyen egy kis fogalmunk, 25 ezer hívőt képes befogadni maga az épület. Az udvarán – persze, hogy nem számoltam – még nyolcvanezer embernek jut hely. Belső terében elférne a párizsi Notre-Dame. Ha valaki állt már a Notre Dame tövében, el tudja képzelni, mit érezhettünk a mecset belső terében sétálva. De nem csak a méretek lenyűgözőek. Marokkó környékéről valók a felhasznált építőanyagok – gránit, gipsz, márvány, fa, a belső terek szépségét fokozzák a carrarai fehér márványoszlopok és a muranói kristálycsillárok. Több ezer hagyományos marokkói művész dolgozott azon, hogy hihetetlenül aprólékos munkával feldíszítsék mozaikkal, faragott gipsz bordűrrel, metszett és festett cédrusfa mennyezettel. E tradicionális díszítőelemek mellett a mecsetben megtalálható a 21. század is: földrengésálló kialakítás, padlófűtés, elektromos ajtók, elcsúsztatható tető. Valamint egy lézernyaláb, ami éjjel a minaret tetejéről Mekka felé mutat.

A lélegzetelállító építmény látványa után jólesett sétálni az óceán partján, majd egy kis teázóba ültünk be, egy igazi marokkói teára. Illetve nekem mégsem volt olyan „igazi”. Amikor életemben először ittam menta teát – Párizsban -, a finom menta íz mellett az édes ízre is emlékszem. Itt most mintha kifelejtették volna a cukrot. De sebaj, még ezt is elnézem, hiszen Marokkóban vagyok!

A képek (kivéve: nyitó kép) és a cikk szerzője: Endrei Judit
Az eredeti cikk a www.endreijudit.hu oldalon látható.

Ha Ön is részt venne egy marokkói utazáson, akkor a Marokkó körutazás - Az Atlanti-óceántól a királyi városokig programunkat ajánljuk.