Dineega - Alaszkai jávor

„…The Giant Alaskan Moose… – akárcsak a kodiakmedve – óriása saját fajtájának. Sőt földünk valamennyi szarvasfajtáját felülmúlja: a világ legnagyobb szarvasa! … Alaszka jávora minden idők szarvasának verhetetlen fejedelme.” Széchenyi Zsigmond

Dineega (moose) – az alaszkai jávorszarvas

A jávorszarvas számos alfaját megkülönbözteti a szakirodalom, s minden, a szarvasok iránt érdeklődő olvasó hallotta, hogy az alaszkai jávor (Alces gigas) kiemelkedik a többiek közül. Az alaszkai atabaszkák nyelvén dineega– ként tisztelt óriás neve az algonkin indiánok által használt szóalakból került moose-ként az angolba. Ezért ma moose-ként emlegeti a világ. A mára egyértelműen a boreális erdőkhöz és szubarktikus élőhelyekhez kötött dineega valaha Észak-Amerika lombhullató erdeiben is szép számban előfordult. Legfőbb vadásza, az ember túlszaporodása következtében azonban felszorult a messzi északra. Talán meglepő, de az indiánok nem csak a méreteiért, de a bölcsességéért is tisztelték az alaszkai jávort, számos mese és monda létezik a ravaszul győzedelmeskedő dineega-ról.

A sok évtizedes vadászat ellenére a bikák mérete még ma is impozáns, sőt kapitális: nem ritkák az 550-650 kg-os egyedek sem. (Minden idők legnagyobb alaszkai jávorát 1897-ban ejtették el, tömege 820 kg, marmagassága 233 cm volt!)

Alaszkában a 2011. évi statisztikák szerint a becsült jávor állomány 200.000 példány volt. Ez az adat az utóbbi évtizedben nem nagyon változott, a vadvédelmi gondozásnak köszönhetően fenntarthatónak tűnik. „Hatalmas mennyiséget esznek” - mondják a vadőrök, ha felőlük kérdezősködünk.

A növényevő óriásoknak nap mint nap a testtömegük 8%-át kitevő zöldet kell elfogyasztaniuk, egy 500 kg-os bikának tehát kb. 40 kg-ot. Ezzel magyarázható, hogy a jávor szinte egész nap táplálkozik. A legelés mellett nagy mennyiségű rügyet és lombot fogyaszt, nagyon sokszor látni, amint hasig a vízben állva különböző vízi-növényeket lakmároznak.

Jávoros területen

Széchenyi Zsigmond 1935. évi vadász-expedíciója végére időzítette a jávoros területek meglátogatását. Ahogy az Alaszkában vadásztam c. művében megfogalmazta, azért, mert ezt az állatot tartotta a legtöbbre, és tisztelte a leginkább. A vadászaton túlmutató tájleírást is adott a bejárt vidékről, pontos névmeghatározásainak köszönhetően ma is könnyen beazonosítható, hol is volt (van) Széchenyi jávorszarvas-lapálya.

A kenai-félszigeti Killey és Funny folyók közé eső lapos terület igazi jávorparadicsom. A felszín cuppog a vizenyősségtől, a zsombékoson itt is, ott is tavak ezüstje csillog. A vízből kiálló magasabb területeken tűlevelű erdők zöldellnek, a déli messzeségben tájképbe illő ormok emelkednek.

A táj idilli békéjét csak a szúnyogok állandó rohama zavarja meg – egy kicsit. Nyáron nem lehet tömegével találkozni a jávorokkal, ilyenkor szétszóródnak. Olykor úgy tűnik, keresik az emberek közelségét. Besétálhatnak a külvárosokba, az útszéli éttermek és motelek kertjeibe egyaránt. Írásunk szerzője is látott egy frissen füvesített kertben heverésző fiatal bikát, de ami már a hihetőség határát súrolja, az anchoragei nemzetközi repülőtér leszállópályája mellett is sétált néhány egyed, akiket a leszállás közben lehetett felülről „megfigyelni”.

Széchenyi jávorszarvas-lapálya ősszel (szeptember közepétől október utolsó harmadáig) elevenedik meg igazán, a szarvasbőgés idején. Ilyenkor a bikák megvakulnak a szerelemtől. Százával kerülnek elő, hogy megmutassák erejüket a nyílt tisztásokon kitaposott alkalmi küzdőterepeken. A hormonoktól vezérelt bikák ilyenkor az emberre is veszélyt jelenthetnek. (Alaszkában több jávortámadás történik, mint medve és farkas baleset együttesen.) A szerelemtől vak bikák ellenfélnek, de akár vágyaik tárgyának is nézhetik a lapályon sétáló embert…(Nem is egyszerű eldönteni melyik eset a szerencsésebb…) A távolból akár mulatságos voltuk mellett, a jávor bikák támadása ritkán fajul életveszélyessé. Ha közelről felmérték, mivel állnak szemben, rendszerint eloldalaznak az üvöltöző, rejtekhelyre menekülő emberek elől. A jávor elég rosszul lát. Így a nyáron a lapályban közlekedő ember rendszerint sokkal előbb észreveszi a nagy valószínűséggel táplálkozó állatot. A szaglása viszont kitűnő, amiből az következik, hogy ha szélirányból próbáljuk megközelíteni, úgysem vár be minket.

Széchenyi jávortrófeái

Széchenyi Zsigmond két trófeát lőhetett 1935. októberében. Egy hetet töltött a Killey és Funny folyók közötti vadonban (Kenai-félsziget), kékre zúzott térddel, törött biliárd dákóra támaszkodva, kezdetben szinte mozgásképtelenül. (Teherhordó lován ülve, „honfoglaló lovas-íjászként” közelítette meg a jávorokat, ami a bőgés időszakában még előnyére is vált, hiszen jávornak vélték a versengő bikák…) Mégis a jávorszarvas-lapályról írt oldalakon olvashatjuk a legtöbb felkiáltó mondatot, lelkesedést, a természet nagyszerűsége előtti legőszintébb tisztelgést. Széchenyi néhány nap alatt szinte teljesen meggyógyult, a lovaglásnak, vagy a jávorszarvas cserkelés izgalmainak köszönhetően. Egyszer még két bika küzdelmét is láthatták kísérőjével, 15 m távolságból.”… Onnét nézzük vagy öt percig. Azt, amit minden századik, vagy tán csak ezredik vadász láthat életében! … Amiben jómagam huszonhárom esztendő szarvasbőgése alatt még sohasem gyönyörködhettem.” – emlékezett a nagyszerű tollú író. Le is fotózta a küzdő bikákat, s néhány bekezdéssel később korholta is magát, amiért elfelejtette átállítani a lencse távolságokat. Az egyedi pillanatok felvételei így nem is sikerültek, a vadászat viszont annál jobban. 168 cm agancsfesztávú kapitális bikát sikerült elejtenie. A trófeát bemutató sorok olvasása közben 70 év távlatából is megelevenedik az elégedettség, a természetszerető ember múlt századi boldogsága.

Az Alaszkában vadásztam kötet 2 év előkészületi munka után, 1937-ben jelent meg először, magyar nyelven. (A művet később több európai országban is kiadták, több nyelven.) Csodálkozhatunk-e azon, hogy a szándékosan szimpla borítóra egy jávorlapátos került?

A Dineega tiszteletet érdemelt – és érdemel.

Gőgös Norbert