Cu Chi alagutak nyomában

Vietnami körutazásunk kihagyhatatlan állomása a Ho Si Minh várostól (egykori Saigon) mindössze 50 kilométerre található Cu Chi alagútrendszer. Az alagutat 1940-ben kezdték kiásni a francia gyarmati megszállás ellen küzdő partizánok vagy az ott élő parasztok. Megfelelő technikai vívmányok hiányában, kézi erővel, ásóval, kosarat használva napi néhány métert tudtak megásni egy-egy szakaszon. 1954-ben az első Indokínai háború végével (1946-1954) durván 48 kilométernyi járat létezett, mire az amerikai harcoló alakulatok 1965-ben megérkeztek már 200 kilométernyi volt kiásva, három évvel később pedig már 250 kilométert is elérte a több szintből álló alagútrendszer. A Vietkong számára az amerikaiak ellen vívott háború meghatározó helyszíne volt, közel esett a déli fővároshoz, Saigonhoz és nem volt messze a kambodzsai határtól sem, ahonnan 1960 után az utánpótlás érkezett. Búvóhely volt, kommunikációs és szállítási útvonal, de a föld alatt kialakítottak kórházakat, tárgyalókat, iskolákat és fegyverraktárakat is. 

Túránk során bevállalós utasaink kipróbálhatják milyen lemászni az alagútba és ott egy szakaszon végigmenni. A látogatók számára az eredetinél egy nagyobb átmérőkkel rendelkező alagutat készítettek el. Az egykori méretű alagutakba az amerikai katonák sem tudtak leereszkedni, ezért a thaiföldi és fülöp-szigeteki szövetségeseiket jelölték ki ezekre a feladatokra kisebb testalkatuk miatt, és ezeket a felderítőket hívták alagút patkányoknak (tunnel rats).

Az alagút hadviseléshez rengeteg megtévesztést és csapdát használtak. Az alagutakba csapóajtókat helyeztek el, amelyeket nehezen lehetett észrevenni, így az ellenség gyakran úgy gondolta, hogy zsákutcába került. Voltak olyan bejáratok, amelyek köré bambuszcsapdákat rejtettek, míg másoknál egymáshoz közel két bejárat volt, és amíg az egyiket vizsgálták az amerikaiak, addig a másikból hátba támadták őket a Vietkongok. Ezen felül használtak aknákat, botló drót által kinyíló, kígyóval, pókkal, esetleg skorpióval megrakott konzervdobozokat. Gáztámadás esetén vízzárakat használtak, egy u alakú átjáró részt, melyeket vízzel töltöttek meg. A szellőzést gyakran nagyobb átmérőjű bambusznádakkal oldották meg.

A főzés is kihívást jelentett az alagutakban, hajnalban főztek és a füstöt hosszú csöveken engedték ki a hajnali ködbe. Az étrend nem volt túl változatos, többnyire a magas szénhidráttartalmú tápiókát fogyasztották, de ha erre nem volt lehetőség, akkor amerikaiak által eldobált ételmaradékokat vagy éppen patkányhúst ettek.

A partizánharcosok az állandó kihívásokkal, bűzzel, maláriával, gombákkal és bélférgekkel küzdöttek, míg az amerikai harcosok az ismeretlen tereppel, csapdákkal és a pszichikai hadviseléssel.

Szöveg és képek (kivéve a nyitó kép): Szabó Ákos