Az Oroszlánfa meséje

Csendes este telepedett Ngorongoro falura. Ahogy szokás volt, a fiatal maszájok napközben fát gyűjtöttek és tüzet raktak az öreg bölcs, Olofin kunyhója elé. Nappal a tűző napsütés, este a sötét miatt nem látott az öreg. Csak akkor lehetett kicsalni repedező kunyhójából, ha egy pici tűz pislákolt Afrika éjszakájában. Ilyenkor a lecsendesült gyerek csapat rá tudta venni, hogy meséljen az ősi legendákról, hősökről, állatokról és istenekről.
A gyerekek türelmetlenül toporogtak a rozoga kunyhó ajtó nélküli küszöbénél, de bemenni nem mertek. Suttogva kérlelték az öreget:
- Olofin apó, gyere ki!
- Nem megyek, hagyjatok gondolkodni!
- Gyere! Mesélj nekünk valamit a régi időkről!
A maszáj gyerekek a legkíváncsibbak minden gyerek közül a világon. Addig-addig kérlelték, míg végül nagy nehezen kibotorkált, sok utat megjárt botjára támaszkodva. A gyerekek odakísérték a kövére, amire csak ő ülhetett. Vénebb volt, mint a legvénebb állat a szavannán, ezért a gyerekek titokban egy puha kecskebőr párnát tettek a bölcs kövére, hogy tovább üljön közöttük. Olofin sokáig bámult szótlanul a tűzbe. Távoli oroszlánüvöltés törte meg a csendet.
- Na, jól van, mit meséljek? – kérdezte sercegő hangján.
Hirtelen senki sem mert megszólalni. Végül Mawu, a sámánasszony törte meg a hallgatást.
- A gyerekek, ahogy ma legeltették a nyájat, véletlenül egy oroszlán hordába ütköztek. Azt hitték, hogy mindenkit felfalnak majd a vadak, ezért szép csendben felmásztak egy fa ágára és hagyták elmenni őket. Senki nem érti, mert bizony éhesek voltak a simbák. Olofin, meséld el nekik az oroszláfa történetét!

Fotó: Dr. Pelyhe Liza

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy oroszlán család. Nagyon kedvesek voltak, szerették és óvták egymást. Szerettek volna másokkal is barátkozni, de mindenki félt tőlük. Később ők is megtapasztalták a félelmet, amikor jött a Fehérszagú és elkezdte őket levadászni. Egyre kevesebben maradtak, minden héten gyászolni kellett valakit. A simbák királya az esős évszak utolsó napján összehívta Afrika összes oroszlánját, hogy megbeszéljék, mi tévők legyenek. Le is ültek egy nagy esernyőfa árnyékába.
A fa akkora volt, hogy mindenkinek kényelmes árnyékot adott.
- Oroszlán testvéreim! Köszönöm, hogy eljöttetek a távoli hegyekből és a szavannák messzeségéből, hogy megbeszéljük azt, amit nem halogathatunk tovább.
- És mi lenne az? – kérdezte Leo, Masai Mara királya.
- Hagyjuk-e, hogy szép csendben kiirtsanak minket? Akarunk-e eltűnni, mint a többi testvérünk, az amerikai, a barlangi vagy a berber oroszlán?
- De hát mit tehetnénk? Nincsenek se villámló botjaink, se barátaink. Ne felejtsétek el, hogy mi is megölünk másokat és vadászunk rájuk! – mondta Asanti, az oroszlán királyné.
- Igazad van, bölcs Asanti - mondta Joruba, Nyugat-Afrika királynője. De ne felejts el valamit! Mi sosem ölünk élvezetből, unalomból vagy szórakozásból. Mi csak annyit vadászunk, amennyi a túléléshez kell nekünk, fáradt öregjeinknek és éhes kölykeinknek. Amit meghagyunk, az is visszaszáll Obához, a föld istennőjéhez, mert megeszik a hiénák, a keselyűk és a marabuk.
- Minket, hímeket ért az a megtisztelő feladat, hogy vigyázzuk és óvjuk családunkat, de mit tehetnénk a mennydörgő bot ellen, amivel messziről, lesből csap le ránk Fehérszag, a kétlábú ragadozó? – kérdezte Olodumare, a legidősebb és legbölcsebb király.
- Támadjuk meg a vadászokat, és vegyük el tőlük a mennydörgő botot – kiáltotta Bemba, a legkisebb kölyök.
- Nem lehet - mordult fel mindenki -, túl sokan vannak. A tenger istene vas hajókkal hozza az újabbakat. Kegyetlenek és bosszúállók.

Fotó: Dr. Pelyhe Liza

Mintha az ég is érezte volna a tehetetlenség ízét, elkezdett csöpögni az eső. Egyre több oroszlán gyűlt a fa köré, de mégis mind elfért az esernyő alatt. Mély csend hullott le az esőcseppekkel együtt.
- És mi történt ezután, Olofin? – kérdezték a gyerekek kórusban.
- Az oroszlánok három nap és három éjjel ültek a nagy fa alatt, aminek napról napra nőtt az árnyéka, de bizony nem jutottak dűlőre. Nem tudták, hogy mit lehetne tenni a kipusztulásuk ellen. Ekkor a tehetetlen dühtől már majdnem egymásnak estek.
Az esernyőfa nem hallgathatott tovább, és susogva intette rendre az oroszlánokat:
- Simba testvéreim – mondta a szél hangján. – Egymást akarjátok kiirtani? Meg se várjátok a Fehérszagúakat, hogy eljöjjenek értetek?
- Ki vagy te, akinek hangja van, de szaga nincs? – forgolódtak morogva az ijedt oroszlánok.
- Aya vagyok, a fa szelleme, és én tudom, hogy élhetitek túl a Fehérszagú harcos támadását.
Meglepődtek az állatok, hogy a fa szólt hozzájuk. Tanakodni kezdtek, hogy mi tévők legyenek. Végül Olodumare, a legidősebb oroszlán szólalt meg:
- Aya, te, ki már ezer éve állsz itt, hűvöst és biztonságot adva mindenkinek az ágaid között, kérlek, oszd meg a bölcsességedet velünk, akik csak rövid időre küldettettünk le a földre.
Aya halkan szólalt meg, ahogy a szél összesimította száraz faleveleit.
- A Fehérszagút könnyen félre lehet vezetni, mert ő csak az állatokat keresi. Ránk, a fákra nem figyel, nem is hálás az árnyékunkért, ahogy az ebédjét elkölti árnyas lombjaink alatt. Ezért csak úgy élhetitek túl, ha ültetünk egy oroszlánfát.
- Oroszlánfa? Az meg mi? - tanakodtak a simbák meglepetten. Ilyenről még nem is hallottak.
- Beszéld el nekünk, milyen az a fa! – bömbölte Bemba, a kölyök.
- Még nincs ilyen fa, de ha lenne, az oroszlánok mindent túlélnének. Olyan fa, aminek a gyümölcsei kis oroszlánkölykök lennének. Az ágakon nőnének, amíg meg nem érnek, majd lehullanának, mint az érett kókuszdiók. Annyi oroszlán lenne, hogy senki nem tudna elpusztítani benneteket.
- És hogyan ültethetnénk ilyen fát?
- Először egy mag kell, amiből kikel egy ilyen fa.
- De hol találunk oroszlán magot? – kérdezte Asanti, aki a legtöbb kölyköt hozta erre a világra.
- Sehol sem találunk, hanem itt és most mi hozzuk létre az elsőt. Ti, meg én, az esernyőfa.
- És hogy lehet olyat teremteni?
- Leejtem a legédesebb magomat, ti körül álljátok és belelehelitek a lelketeket, közben együtt imádkozunk Obához, a föld Istenéhez, hogy teremjen oroszlánfa belőle.
A legbölcsebb oroszlánok összegyűltek és tanácskoztak még három nap és három éjjel.

Nem hittek benne, hogy teremhet ilyen fa, de pont emiatt arra gondoltak, hogy semmi veszíteni valójuk nincs. Azt is gondolták, hogy ami ezeréves, azt tisztelni kell. Végül Olodumare szólalt meg:
- Tisztelt Aya! Fák szelleme! Kérünk téged, dobd le a legédesebb magodat és mi imádkozunk Obához, hogy kikeljen.
A csendes éjszakába hullott bele az oroszlánfa magja. A simbák köré gyűltek, és lelkük mélyéből, tiszta szívvel imádkoztak reggelig. Akkor Joruba elásta erős mancsával. Azonnal viharos szél keletkezett, és Oba istennő hangja rebbent fel a szélben:
- Érzem magamban a magotokat és meghallgattam az imáitokat. Mivel szándékotok tiszta, és kérésetek fontos az egész vadonnak, ezért teljesítem, és hagyom, hogy kisarjadjon az oroszlán fátok!
- Köszönjük, bölcs Oba!
- Ne köszönjétek még! Van egy kívánságom cserébe.
- Bármit megadunk neked, csak kérned kell – visszhangzott a szavanna.
- A nőstények adják nekem díszes sörényüket, hogy mától fogva meg lehessen különböztetni őket a férfiaktól.
Hosszú csend sarjadt a levegőből. Az oroszlánok tétován és tanácstalanul nézték a viharban táncoló fát. Végül Olodumare lépett előre és határozottan kiáltotta a vihar fülébe:
- Odaadjuk gyermekeink jövőjéért díszes sörényünket. A nő legnagyobb kincse a családja, azért mindent feláldoz!
Olofin apó hosszú csend után felállt a tűz mellől. Erő sugárzott fekete szeméből, és kunyhója felé csoszogva így fejezte be meséjét:
- Ezért nincs sörénye a nőstény oroszlánoknak, és azóta látni esernyőfán lógó oroszlánkölyköket. Amikor az oroszlánok haza akarnak menni, felmásznak egy esernyőfára és nem bántják az embert, mert tudják, hogy a béke a túlélés magja. Ma ezért nem támadtak meg benneteket, gyermekeim.
A tűz fáradt hamvait a hideg éjjeli szellő az ég felé fújta. Éreztük, hogy Aya istennő is itt volt velünk és újra hallgatta az oroszlánfa történetét. A fa azóta is ott áll Serengetiben, egy gyalogút tövében. Ha Aya istennő rád mosolyog, talán te is megtalálhatod, és láthatod a fákról csüngő félig érett oroszlánkölyköket.

Írta: Dr. Rontó Attila