A sziget, ahol a makik riszálják úgyis...!

Én még ahhoz a generációhoz tartozom, akinek Madagaszkár neve hallatán a híres utazó, Benyovszky Móric jut eszébe, és az a csehszlovák-magyar televízió sorozat, amit hétről hétre izgatottan vártunk. A sziget nevét mégis a Madagaszkár című animációs film tette világszerte ismertté a táncos lábú makikkal, akik „riszálják úgyis” :), később pedig a „Madagaszkár pingvinjei”, akik nem is léteznek.

Bár Madagaszkár GDP és egyéb 3-4 betűs adatokban igen szegény, annál gazdagabb viszont természeti látnivalókban, kulturális érdekességekben, lakói pedig kedves, mosolygós, barátságos emberek. A nagy nemzetközi turizmus sem árasztotta még el annyira, hogy a malagaszi emberek (Madagaszkár lakóinak a neve) külső-belső szépsége a pénznek és az anyagi haszonnak szóljon. Mára már csak kevés ilyen hely maradt a világon!

A Turkish Airlines repítette a csoportot először Isztanbulba, ahol átszálltunk egy jóval nagyobb gépbe, amivel nyolc és fél órát repültünk Mauritius szigetére, majd egy órás várakozás után tovább repültünk Madagaszkár fővárosába, Antananarivoba, vagy ahogy a helyiek hívják, Tanába. Már elinduláskor mindenki tisztában volt a szomorú ténnyel, hogy a világ harmadik legszegényebb országába látogatunk. A repülőtér pici méretével, felszereltségével, szervezettségével, erre nem cáfolt rá, így mi sem lepődtünk meg. Persze nem is azért utaztunk ilyen messzire, hogy ilyesmivel foglalkozzunk.

Megérkezésünk után autóbuszba szálltunk és körbejártuk a várost, itt-ott kiszálltunk fotózni is. Aki járt már Délkelet-Ázsia vagy Afrika nagyobb városaiban, az akár ismerősnek is érezheti magát Antananarivoban vagy más madagaszkári nagyvárosban, ugyanis az épületek, az utcák, az emberek ennek a két földrajzi területnek a keverékei. Ez nem véletlen, hiszen az első emberek a szigeten borneói hajósok voltak, aztán jöttek az afrikaiak és még mások is, akik annyira sikeresen benépesítették az országot, hogy ma már kb. 22 millióan élnek a világ negyedik legnagyobb szigetén.

Másnap reggel lesétáltunk a Benyovszky Móric utcába, amely nem volt messze a szállodánktól. Az utcanév tábla közelében találtunk egy lengyelek által elhelyezett emlékplakettet is Benyovszkyról. Tettünk még egy kört a városban, majd elkezdtük a kb. 1200 km-es utazásunkat Madagaszkáron. Ahogy elhagytuk a várost, dimbes-dombos lankákon, csodaszép rizsföldek mentén vitt az utunk. Olyan érzésünk volt, mintha az időben is utaztunk volna visszafele legalább 150 éve. Az emberek kézi erővel végezték a munkát, néha itt-ott besegített egy zebu. Ambatolampy városkában betértünk egy alumínium tárgyakat készítő családi műhelybe. Valódi manufaktúra ez, ahol pár kupac homokból készül az öntőforma, és az összegyűjtött alapanyagokból szabadtűzön olvasztják az alumíniumot - teszik mindezt az otthonaik közös udvarán. Mivel mindez egy kicsi mellékutcában volt, buszunkat a főúton hagyva átgyalogoltunk a helyi piacon is. Dél körül járt az idő, így nem sok helyi vásárolt, mi viszont „ízelítőt” kaptunk a választékból és a szagokból.

Mai úti célunk Antsirabe, gyógyvizéről híres, rendezett városa volt, ahol betértünk egy szép, új szálloda éttermébe és megkóstoltunk egy helyi levest melyből a zebuhúst sem hagyták ki! Antsirabéban is vagy egy Benyovszky utca, amit természetesen felkerestünk. Innen kb. 150 méterre van a város híres gyógyvizes szállodája, amely még a francia gyarmati időkben épült és arról is nevezetes, hogy ide száműzték a marokkói uralkodót. Itt is látogattunk kézműves műhelyeket, ahol gyakorlatilag a szerszámokat is a mesteremberek állítják elő, újrahasznosítva például régi farmernadrágot, régi alkatrészeket és ezekből valami hihetetlen kreativitással és ügyességgel apró tárgyakat készítenek. Itt alkot egy férfi is, aki miniatűr tárgyakat készít, pl. riksát, kerékpárt.

Ambositra városába akkor értünk, amikor az iskolások déli szünetre hazaindultak. Reggel 8-tól 11:30-ig tanulnak, majd délután 14-17/18 óráig. Legtöbben riksával mennek haza, egy riksában több kisgyerek is ül, táskájuknak hátul még akasztók is vannak. A város híres az intarziás famunkáiról és a fafaragásról. Meglátogattunk egy műhelyt ahol már meg sem lepődtünk azon, hogy az intarzia készítéséhez szükséges eszközöket itt készítik el, újrahasznosított alapanyagokból.

Estére Fianarantsoa városába értünk, ahol az éjszakát töltöttük. Reggel indult az első igazi kalandunk a Ranomafana Nemzeti Parkban, ahol az esőerdőben túrázva 3 különböző lemúrfajtát láttunk természetes környezetükben. Helyi vezetőink szerint ritka szerencsés napunk volt, mert általában csak 2 fajta lemúrral találkoznak a látogatók. Hihetetlen élmény volt a túra, bár kicsit fárasztó, de a magas páratartalom és a néha permetszerűen hulló eső igazi „esőerdő” élménnyé tette. Visszatérve a városba meglátogattuk az óvárost, melyet igen nagy erőfeszítéssel és munkával próbálnak megóvni és renoválni. A 20. század első felében épült városrész több templommal is büszkélkedik, melyek a helyi viszonyokat figyelembe véve nagyon szépek. A lakóházakban ma is élnek, ami megnehezíti a felújítási munkákat, viszont élővé és lüktetővé teszi a történelmi utcákat. Búcsúzóul meglátogattuk a híres madagaszkári fotóművész, Pierrot Man galériáját. Baobab fa fotói, valamint a helyi embereket megörökítő képei világszerte ismertté tették.

Ambalavao városában éjszakáztunk és a reggeli első programunkhoz nem kellett autóbuszba ülnünk, mivel a bungalló-szálloda udvarában volt a tradicionális papírkészítő műhely. Igazi madagaszkári szuvenír az antemoro papír, mert ilyet sehol máshol a világon nem lehet venni, és nem mellesleg csodaszép is a természetes virágdíszítésével.

Ezután még mindig dél felé utazva meglátogattuk az Anja magánparkot, hogy lencsevégre kapjuk néhány gyűrűsfarú makit. A helyi lakosok kezdeményezték a park létrehozását és ők is üzemeltetik. Nem csalódtunk, rengeteg makival találkoztunk!

Éjszakánkat már az Isalo Nemzeti Park területén lévő csodálatos szállodánkban töltöttük. A Jardi du Royal hotel kőből épült házai tökéletesen illeszkednek a tájba, ami csupasz, vöröses-sárga szikláival kicsit a Grand Canyon környékére emlékeztet. Másnap reggel elindultunk felfedezni az Isalo Nemzeti Parkot. Igazi túra volt, csodálatos tájon. Folyómederben, kövek között és sokszor azokon keresztül kb. 1,5 órás gyalogolás után elértük a végállomásunkat, a zöld és a fekete tavakat. A természet alkotta csodálatos, kristálytiszta vizű medencékben egy kis úszkálás lemosta az odaút fáradalmait, aki pedig nem fürdött, az varázsosan szép környezetben pihenhetett. Makikkal a visszaúton találkoztunk, de a növényvilág is igen változatos és pompás volt. Összességében egy fantasztikus, kihagyhatatlan élmény volt! Délután a csodás szállodában kipihenhettük a fáradalmainkat.

Reggel elhagytuk Isalo sziklás táját és egy szavannásabb tájon folytattuk utunkat Tuléar felé, hogy ott elérjük az Indiai-óceánt. Útközben meglátogattuk az ONG Bel Avenir ("Szép Jövő") non-profit szervezet által működtetett bentlakásos általános iskolát. Óriási szükség van az ilyen és ehhez hasonló szervezetek iskoláira, mert így legalább a gyerekek megkapják a megfelelő oktatást és ezáltal a lehetőséget arra, hogy kitörhessenek abból a hatalmas szegénységből, amiben élnek. Családok 5-10 négyzetméteres „otthonokban” élnek, ahova jószerével csak aludni járnak be, mert nappalaikat a kunyhó körül töltik, jobb esetben egy pokrócon, annak híján a porban ücsörögve. Az ilyen iskolákban azt is megtanulják, hogy a javak megszerzésének nem az a módja, hogy kiszaladnak az útra és az arra tévedő külföldiektől kéregetnek. Szinte minden útközbeni megállóhelyünkön gyerekek rohanták meg a buszt és kéregettek. Készültünk erre, volt nálunk édesség, írószer és apróságok.

Közvetlenül Tuléar városa előtt megnéztünk egy arborétumot, ahol a sziget őshonos, endemikus növényzetét gyűjtötték össze. Ezután letértünk az útról és kb. 15 perc után elértük a Baktérítőt. A hivatalos programban nincs benne, de ha már a környéken jártunk, nem hagyhattuk ki ezt az élményt sem. Mindannyian fotózkodtunk a nagyon igényesen elkészített szélesség-jelzőnél. Nem is bántuk meg a földúton zötykölődést!

Tulear az ország 3. nagyvárosa. Rendezett utcái arról árulkodnak, hogy ez a kikötőváros jobb módú, mint az eddig megismert városok. Itt a „kagylópiac” nevű szuveníreket árusító üzletsoron beszerezhettünk még néhány ajándékot.

Utunkat Ifaty felé vettük, ahol 3 napot tölthettünk az óceán parti szállodánkban. 2 szintes bungallókban laktunk, és a víztől csak egy keskeny növénysáv választott el bennünket. Azért itt se csak a hasunkat süttettük, ellátogattunk az Ifaty arborétumba, amit „Tüskés erdőnek” neveznek, hogy újabb majomkenyérfákat és egyéb endemikus növényeket, gyíkokat fotózzunk. A park egyben maki mentőhely is, a híres francia színésznő, Brigitte Bardot alapítványa is támogatja. Az eddig fogságban tartott vagy megcsonkított, megkínzott makik találnak itt menedékre és értő gondoskodásra. Pihenőnapunkon a hajnali halászat, felszíni búvárkodás, napozás, fürdőzés volt a program, ki mit választott.

Innen visszarepültünk belföldi járattal a fővárosba. Antananarivóba. A tuleari csöppnyi reptér csak napi 1 gépet fogad, irányítótornya sincs, a gép közvetlenül a tranzitépület elé parkol. Meg sem lepődtünk azon, hogy szinte mindent emberi erővel végeznek, gépek nélkül. A repülőgéphez a lépcsőt egy ember tolja oda, a csomagokat is egy utánfutó-szerűségre teszik fel, amit a reptér egyetlen vontató járműve visz a géphez. Ha erre nem fér fel minden csomag, akkor azt egy másik utánfutón húzza oda egy ember.

Sötét volt már, mire a fővárosba érkeztünk. Másnap utaztunk haza, de előtte meglátogattuk a lemúr parkot! 5 különböző lemúrfaj él itt és sikeresen találkoztunk mindegyikkel! Méltó befejezése volt ez ennek a 12 napos „időutazásnak”.

Utazásunk során láttunk esőerdőt, szavannát, fennsíkon utaztunk, hegyek között, rizsföldek mentén. A 8. kontinensnek is nevezett Madagaszkár egyedi állat és növényvilága semmihez sem hasonlítható. Betekintést nyertünk a malagas emberek életébe, hihetetlen kultúrájába. Összességében csodálatos, tanulságos és életre szóló élmény volt!

Zsurek Andrea